Lassan két hónapja, hogy a négy fal közé kényszerültünk. Bizonytalan időre kialudtak a reflektorfények, a deszkák recsegése elnémult, jelmezeink türelmetlenül várják, hogy ismét magunkra öltsük őket.
Hirtelen kellett búcsút vennünk kedvenc karaktereinktől. Furcsa, látszólag üres állapot ez egy olyan embernek, akinek lételeme a pezsgés, aki abból táplálkozik, hogy minél több impulzus éri őt, aki estéről estére több száz nézővel alakít ki szoros, olykor bizalmas kapcsolatot.
Én általában nagyon jó viszonyt ápolok a karaktereimmel, sokat tanulunk egymástól, most mégis kicsit eltávolodtunk. Igaz, a #maradjotthon üzenetek készítésekor egy kis időre ismét találkoztunk, de sajnos nem értek rá sokáig randevúzni velem. Pedig hiányoznak. Felemelő érzés lenne újra megvédeni a Grundot, lebuktatni a koronáját gyilkosság eszközével magához ragadó nagybátyámat, élő rádióadásban előadni egy csodaszép történetet, vagy éppen rájönni arra, miért omlik az a bizonyos fal. És még sorolhatnám. Ezekre most nincs lehetőség a kialakult helyzet miatt. Ezt el kell fogadni. Én elfogadtam. Itthon maradtam és maradok is. Hiszem, hogy nemsokára már nem feltételes módban lesznek érvényesek a fent említett „kívánságaim”, de most más kell, hogy teljessé tegye a mindennapokat. Tekintsünk a helyzetre úgy, mint egy lehetőségre!
Például elkezdtem a rajztanulást az internet segítségével. Ahogy egy figura megteremtésénél, megrajzolásánál – mert igen, a színházban is nap mint nap rajzolunk a testünkkel, a lelkünkkel –, itt is nagyon fontos, hogy milyen erősen húzunk egy vonalat, milyen mélyen és hogyan árnyékolunk, milyen technikával dolgozunk, vagy mikor használunk élénkebb színeket. Ezeket próbálgatom most. Papíron. Több-kevesebb sikerrel. Egyik pillanatban egy állatot próbálok megrajzolni. Lesem a technikát, a vonalvezetést. Aztán jön egy tájkép. Ezeket grafittal viszem fel. Csupán egy szín, mégis millió árnyalatát el lehet érni. Gondolok egyet: bátor leszek!, és előkerülnek a színes ceruzák. Olyanok, amelyeket el lehet mosni a papíron vizes ecsettel. Most a gyümölcsök ábrázolásán a sor. Teljesen más technika. Beletelik egy kis időbe, mire ráérzek, de nem adom fel. Kész a kék áfonya. Nem is vállalhatatlan. Nekirugaszkodok egy újabb tájképnek ezzel a módszerrel is. Ezt még nem érzem annyira. Hopsz, ezt elrontottam. Na még egyszer! Most se jó. Egyszer csak összejön. Kicsit visszatérek a grafithoz, hogy legyen egy kis sikerélményem. Sikerült! Azt hiszem, elsajátítottam néhány alapdolgot, lassan kezdhetem szabadjára engedni a fantáziám. De csak óvatosan!
Természetesen nem lettem ezalatt a pár hét alatt egy rajz- vagy festőművész, de örülök, hogy rátaláltam erre az izgalmas hobbira.
Kiülök az erkélyre. Friss levegő. A ceruzák és én. Rajzolok… kisvártatva újra a színpadon találom magam. Első figyelmeztető.
Szelle Dávid
