A diótörés hozzátartozik a kötelező karácsony előtti rítushoz. Kell a nyersanyag a bejglihez, zserbóhoz és az ünnepi asztalra az alma mellé, mézzel. Utóbbihoz a legszebb dióbelet tenném félre. De szinte nincs is ilyen, mind barna, sőt inkább fekete.
Elszomorít ez a pocsék termés. Talán idén ezért esik már nagyon nehezemre a diótörés. Nekiülök, sokáig tart, egy adta kudarc, rossz érzés fog el. Nem tudom élvezni. Pedig emlékszem, gyerekkoromban szinte játék volt, ahogy a mákdarálás is. Nagyapám annyira szerette az édességet, hogy a kalácssütés kedvéért hajlandó volt még a diótörésre is, közben tanítgatott, a kis kalapáccsal a saját ujjam helyett, hogyan üssek a kemény burokra úgy, hogy az szét is nyíljon.
Mintha anno, egészben szedtük volna ki a burokból a dióbelet. Most meg darabokban. Ha egyáltalán. Nem rémlik, hogy régen ennyi fekete meg barnafoltos dió lett volna. Most szinte sírhatnékom támad a pusztulás láttán. Te jó ég, mi lesz a Földdel, ha ilyen rettenetes a romlás? Lesz-e elég egészséges ennivaló a földön? Ha néhány évtized elég volt arra, hogy befuccsoljanak a diófák? Nem csak a miénk. Az ajándékba kapott dió ugyanolyan rossz, mint a saját. Járványos betegség terjed köztük, a gombásodás mellett állítólag valamiféle baktérium is, utóbbi behatol a csonthéjba és katasztrofális pusztítást végez. Kívülről nem látszik, én legalábbis nem látom, csak amikor feltöröm.
Előre féltem, hogy ez lesz, ezért a biztonság kedvéért vettem a boltban is pucoltat. De az meg avas – a változatosság kedvéért. A darált mák pedig keserű. Na, jól nézünk ki, ebből süssünk finom kalácsot! Füstölgök magamban.
Vagyis mégsem teljesen magamban, hiszen itt ül a konyhaablakban a szomszédokkal közös szürke macskánk, a Szürcsi. Tárgyilagosan nézi, milyen is az a diótörés. Már a sütyüli nevétől is jobb kedvre derül az ember. Hát még a nézésétől. Ha észleli, hogy a konyhában vagyok, menten ott terem az ablakban. Türelmesen leül a párkányra, hozzátapad a vasrácshoz és félretartott fejjel néz befelé. Elmélyült figyelemmel. Mint aki mindent tud. Mint aki érti, hogy rossz a diótermés, annyi a diós süteményeknek. Közben hallom, ahogy panaszosan nyávog. Ő is panaszkodik. Néha fúj egyet-kettőt kifelé, hogy elűzze a konkurenciát, a szintén az ablakpárkányunkra pályázó másik macskát, a feketét. Nehezen tűrik egymást. Néha marakodnak is.
Nem értem én ezt a világot! Pedig Szürcsi tudhatná, hogy nálam ő az első számú kedvenc, annak ellenére, hogy nem hízeleg, csak néz és vár. Gondolom, hogy enni kapjon. Legalább őszinte.
Nem is tudom, miért írom le ezt. Talán csak, hogy idén nálam így közeledik, jön a karácsony. Diótörés és macskajaj.
Vezető képünkön: Szürcsi a jellegzetes „tárgyilagos” nézésével a konyhaablakból figyel. Fotók: a szerző
