Mit nem adnánk azért, ha ebben a rekkenő hőségben, úgy déltájban, másfél órácskát szunyókálhatnánk?
Gabriel García Márquez szerint vannak olyan napok, amikor „gutaütötten áll a délután”. Mint mostanság éppen, amikor a falevél sem rezzen, és még a legyek is halkabban zümmögnek a rekkenő hőségben. Ilyenkor sziesztáznak Márquez hősei és minden normális ember a mediterrán világban.
Ezekben a napokban rájöhettünk, mi a jelentősége a Mediterráneum és Dél-Amerika szent intézményének, a sziesztázásnak. Délen ilyentájt minden elcsendesül, s a könnyű, főtt zöldségekből készült ebéd után a család apraja-nagyja, még a háziállatok is sziesztáznak. A délutáni szunyókálás intézményesítésének arrafelé földrajzi és biológiai indokai vannak, hiszen – a napokban magunk is tapasztalhattuk – fizikai lehetetlenség aktívan dolgozni akkor, amikor tombol a trópusi nyár.
Csakhogy ez itt ugyebár nem a dél, mi mérsékelt égövben élünk, és kit érdekel, hogy időnként mérsékelt negyven fok is létezik árnyékban. Tőlünk ezzel a földrajzi-meteorológiai argumentummal kíméletlenül megvonták a délutáni szunyókálásra való emberi jogunkat.
Így azután nálunk henyélésnek nevezik, ha a fizikai munkás déltájban, behúzódva az árnyékba, önkényes pihenőt eszközöl ki magának, ha az üzletember ebédidőben hazaugrik, „hogy fél órácskára kinyújtózkodjon”, ha a hivatalnok az irodában az újságot a fejére, a lábait az asztalra téve pilled tíz percet, vagy a sofőr veszteglő kamionja kabinjában behunyja egy pillanatra a szemét.
Mi már csak úgy sziesztázhatunk (titokban), hogy közben keményen öl bennünket a lelkiismeret. Mert amennyire jellemző és szimpatikus a szalmakalapban, árnyékban (indokoltan) hűsölő mexikói látványa, legalább annyira megvetendő és társadalmilag elítélendő cselekedet nálunk munkaidőben elpilledni.
Tudniillik, mi mérsékelt égöviek vagyunk, és passz!
