Gimis korom óta nem vártam ennyire a nyári szünetet, mint most. Egészen új élmény az utóbbi napokban reggelente „csúcsidőben” öt perc alatt átvágni a városon, úgy, hogy nem kell egész úton a jógalégzést gyakorolni és tízig elszámolni, hogy ne üssön meg a guta az araszolgatástól, egymásra mutogatástól, meg a gondolattól, hogy megint elkések.
Mi több: az ovinál is egész jó állapotok uralkodnak így, hogy a szomszédos iskola is bezárt erre a tanévre. Szóval kisimultak a ráncaim, vígan hallgatom a rádiót a tízes skálán hármasra visszaesett stressz-szintemmel. Ennél sokkal jobbat mondjuk nem is remélek – mármint stressz-szint tekintetében.
Miután egy kiscsoportost transzportálok minden reggel, a műsor a következő: „légyszi, kelj fel, indulnunk kell/legalább egy falat reggelit egyél/nem pirítóst kértem, hanem müzlit/„deénmégálmosvagyok”/igen, muszáj fogat mosni/otthon felejtettem a Nyuszót. (A variációk sora tetszőlegesen folytatható az örökkévalóságig.) Tudom ez a repertoár része marad még jó néhány évig. (És igen, tisztában vagyok vele, hogy vissza fogom sírni, amikor kamaszkorában majd annak is örülhetek, ha reggel visszaköszön.)
Szóval, vártam a nyári szünetet, de mielőtt még túl sokáig örömködtem volna, arcul csapott a valóság. Az első nyár, amit a gyerek „intézményesített” keretek között tölt. Az első nyár, amikor sakkozhatunk, hogy az óvodai szünet öt hetét kivel, hogyan oldjuk meg a még aktívan dolgozó és a távoli nagyszülő párossal. Tudom, tudom, ez CSAK öt hét, szemben az iskolások tizenegy hetével.
Ám haladjunk csak sorjában! Kell még nekünk az a két–három ovis év, hogy felnőjünk a feladathoz, és maradjunk annyiban: még vannak bőven üres hetek az Excel-táblázatomban. Az első nyár, amikor a lelkiismeretfurdalás-listámra újabb tétel került: szegény gyerek még nyáron is korán kel, és különben is, mi lesz vele az összevont csoportban. (Nyilván semmi, sőt, még élvezi is, hogy új játékok vannak és másik gyerekekkel bandázhat, szóval az egészből valószínűleg ő az, aki vajmi keveset észlel.) Az első nyár, ami másról sem fog szólni, mint a logisztikáról, és akkor még hálás lehetek, hogyha nem kis egyeztetések árán, de van kihez fordulni.
Inkább bele sem gondolok azoknak a szülőtársaimnak a helyzetébe, akik az online oktatásos/karanténos tél/tavasz által megtépázott szabadságmaradvánnyal egyedül kell hogy megoldják ezt a feladatot, akik valamely oknál fogva egyáltalán nem számíthatnak nagyszülőkre vagy egyéb segítségre. Nagyon, de nagyon sokan vannak ilyenek. Akiknek két-három-négy ovist, kisiskolást kell lefoglalni egy komplett nyárra. Ismerve a táborárakat, illetve azt, hogy a hazai munkaügyi berendezkedés döntő többségében nem pártolja a négy-hat órás munkavégzést (normális bérért legalábbis!), egy anyukának semmi esélye rá, hogy ép ésszel megoldja a gyerekek és a család körülötti logisztikát.
De mint oly sok minden mást, a szülői léttel ezt is vállalta az ember. Kemény meló ez, és tudom, hogy a helyzetet nem oldom meg ezzel az írással (sem), de néha annyi is elég, ha az ember tudja: nincs egyedül.
Kiss Nikolett
Képünk illusztráció: szerencsések azok a családok, ahol a nagyszülők segíteni tudnak
