Öt évvel ezelőtt megkutyásodtunk. Süti, a vizslalányka kölyökként került hozzánk jó családból, első alomból. Neki köszönhetően lett sok új ismerősünk, kutyások a parkból, állatmentők, kutyamenhelyesek.
Figyeltem, osztottam a gazdikereső posztokat a Facebook-on, de nem gondolkodtunk befogadáson.
Se túl fiatalok, se túl egészségesek nem vagyunk már, soknak tűnt a felelősség, Sütivel meg egyébként is kerek volt az életünk. Aztán pár hete a Vizslamentés oldalán megláttam Lina ősz pofiját a kennel rácsai mögött. Nem tudom mi történt, de azt hiszem, nem én választottam, ő választott engem. A férjem rögtön rábólintott, mert titokban mindig vágyott egy második kutyára.
Dóri és Zoli, egy tüneményes fiatal pár hozta el a 14 éves vizslamamit hozzánk.
Nagy izgalommal készültünk a fogadására, fekvőhely, etetőtál, plüssjáték – elő volt készítve minden. Amikor a kocsiból kiszállt, kicsit megijedtem. Lina sokkal nagyobb volt, mint a fotó alapján gondoltam. Őszintén? A karcsú, kecses, királylány Süti mellett bumfordinak, rozogának, nemisigazivizslának tűnt. Ja, és iszonyat istállószagot árasztott, ami nem csoda, hisz lovak mellett élt. És így, bumfordin, rozogán, büdösen rám nézett a szénfekete, szerintemnemvizsla szemeivel, a szája mosolyra nyílt és azt „mondta”: Szia, megjöttem!
Az első pillanattól otthon érzi magát, mindenkivel kedves, mindenért hálás, ha épp nem szunyókál, mindenütt a nyomomban van. Ha lépek, ő is lép, ha megállok, megáll, ha szaladok, szalad velem, és lobognak a fülei. Süti eleinte kicsit féltékeny volt, ez mostanra hűvös távolságtartássá szelídült. Talán egyszer majd összemelegszenek. Ellenségesség, egymásra morgás nincs, Lina hihetetlen intelligenciával veszi tudomásul, hogy a királylány trónusára nem pályázhat, és boldogan beéri a zsámollyal is.
Eszembe jut néha az elhunyt gazdája. Azt hiszem, szerethette őt nagyon. Remélem, megnyugodott a lelke, mert a kiskutyája otthon van megint.
