Nyolcvanegy éves korában elhunyt Szeremley Huba. Különös életútjának utolsó éveit betegség és egy csalássorozat vádja árnyékolta be. Újságíróknak hosszú ideig nem mesélt magáról, ám hatvankét esztendős korában megtört a jég. A közel húsz éve készült interjú rövidített változatával emlékezünk rá.
„Szeremley Huba élete olyan, mint egy izgalmas regény. Az elmúlt hónapokban sokat cikkezett róla a sajtó, mindahányszor megemlítve nemesi származását és kalandos szökését az országból feleségével és két apró gyermekével. 1967-ben egy sportrepülőgép szállt le értük Ausztriából a határ közelében, majd ahogy jött, az éber honi légvédelemnek fittyet hányva, baj nélkül vissza is repült. A kilencvenes évek elején tért vissza Magyarországra.
Milliárdosként tartják számon, bármibe kezd, ott százmilliók forognak. Évekig élt Perzsiában, később Nigériában telepedett le, ahol a mai napig kórházat, gyárakat működtet és magasfeszültségű távvezetékekkel hálózza be az országot. Itthon megszámlálhatatlan hektáron szőlőt termeszt, az általa alapított badacsonyi Szent Orbán Pincészetből nemzetközi díjas nedűk kerülnek a világ elegánsan terített asztalaira. Vitorlázik és szürkemarhákat, fekete bivalyokat tenyészt, egyszer bokáig jár a sárban frissen ellett mangalicái között, máskor szmokingban emeli poharát Párizs főpolgármesterére a Champs-Élysées exkluzív éttermeinek egyikében.
Ki ez az ember? Hogyan látja a világot és benne önmagát?
– Mit jelent önnek a nemesi származás?
– Önmagában semmit. Én soha nem a múltból és nem a múltért éltem, nem kerestem ezt a fajta hovatartozást. A nemesség nem más, mint egy meglévő, némiképp talán predesztináló helyzet, állapot. Egyfajta kötelesség, de az is inkább emberi. Az első nemesi levél, amiről tudunk, IV. Bélától való. Az ősök aztán alaposan belegabalyodtak a reformációba, Felsőőr környékéről a mai Magyarország területére kellett menekülniük, ahol a török szultántól kaptak menedéket. A törökök után egy részük gályarabságra jutott, másokat rabszolgának adtak el. A megmaradtak utódai zömmel református papok, tanárok lettek. Samu bácsi például a debreceni református kollégium alapító tagja volt, a sárospataki kollégium könyvtárának első nagy alapítványa is valamelyik Szeremley érdeme. Több bogaras ember volt a felmenőim között, a géneknek ilyetén deformálódását alighanem tőlük örököltem.
– Kicsi gyerekként élte meg a háborút, hatévesen veszítette el az édesapját. Nehéz évek lehettek.
– Így visszatekintve inkább izgalmasak. De azt hiszem, akkor sem fogtuk föl, hogy nehéz. A háború alatt itt voltunk a Balaton mellett, rokonokkal, édesapám alkalmazottaival és azok gyerekeivel, mint egy nagy család. Arra emlékszem, hogy rengeteget játszottunk.
– Felserdült fiatalemberként előbb teológiát hallgatott, közben a fizikai munkát is megismerte, elvégzett néhány évet az orvosi egyetemen, szociális munkás volt, végül – már külföldön – műanyagipari gépészmérnökként, majd szociológusként szerzett diplomát. Kisgyerekként a szokásos kérdésre – mi leszel, ha nagy leszel – mit válaszolt?
– Úgy terveztem, hogy vadász, erdész vagy hajóskapitány. De Afrika már akkor is a vágyaim között szerepelt. Később nagy, világmegváltó álmokat szövögettem, gondoltam, én fogom megtéríteni a szegény négereket.
– Sokan életművésznek tartják magát
– Ha életművész lennék, egyetlen fillért sem költenék el a pénzemből Magyarországon, hanem lógatnám a lábamat valahol a Karib-tenger partján, hulahoppos lányokkal körülvéve.
– Annyi mindennel foglalkozik, hogy felsorolni is nehéz. Hogyan jön össze ennyiféle foglalatosság egyetlen emberben?
– Engem elég sok dolog érdekel ilyen infantilis módon. Megmaradtam nagy gyereknek és megpróbálom játékokkal kitölteni, eltölteni az éveket.
– Ahhoz képest túl sok benne a pénz és a kockázat…
– Hát éppen azért játék! Fej vagy írás, snúrozás… Nekem soha nem volt kedvenc mackóm, ami felnőtt koromig elkísért, mert újra és újra jött valami más. De amit éppen csinálok, az mindig nagyon fontos, szinte a monomániákusságba torkollik.
– Sokak szemében ön A Gazdag Ember. Ha nem tudná finanszírozni a passzióit és az ambícióit, mi tenné boldoggá?
– Voltam én már többször gazdag és nem gazdag is. Soha, se az anyagiakhoz, se a kapcsolatokhoz nem ragaszkodtam minden áron. De mindig boldog voltam, ha adódott az életemben valamilyen kihívás. Ha lent, akkor lent. Azt is maradéktalanul élveztem. Sőt, hálát adtam az isteneknek, hogy tudatosan képes voltam megélni a mélypontokat, hogy más voltam, máshol voltam, máshogy voltam. Ha nem lenne pénzem, talán valóra váltanám egy régi álmomat: vitorláshajóval rumot, cigarettát vagy nőket csempésznék két sziget között lent a Déltengeren.
– Ezzel szemben alaposan beletenyerelt az itthoni politikába
– Torgyánhoz baráti szálak fűzik, Túri-Kováccsal állítólag párbajozna is, ha nem a 21. században élnénk. Nem fél, hogy ellenségeket szerez? Vagy önnek nem lehet ártani?
– Ennyire nem vagyok naiv. De úgy gondolom, ha van valamilyen nézetem és azzal tehetek valamit a közösségért, azt ki kell mondani. Azt látom, hogy itt az emberek meg vannak vezetve és a mai napig azt hiszik, hogy a politikától való távolmaradással többek, tisztábbak lesznek másoknál. Azok is hallgatnak, akiknek kötelességük lenne véleményt formálni, ezért van, hogy még mindig a farok csóválja a kutyát. Meggyőződésem, hogy a kisgazda szellemiségre nekünk, magyaroknak, nagy szükségünk van. Főleg most, amikor az unióba készülünk, és amikor rövidesen eldől, hogy két-, vagy holnap talán már csak egypártrendszer lesz az országban. A kisgazdapártot most kell megmenteni, mert később már nem lehet. Nekem a szeptember 11. is azt üzente, hogy a jövőképünk nem lehet a nagyvárosok Bábel-tornya. A jövőt a vidék jelenti. A bezártság, a zsúfoltság agressziót gerjeszt, míg a szabad, természetes élettérben megnyugvás és béke honol.
– Sivatagot füvesített Iránban, sót párolt a Zöld-foki szigeteken, légpárnás kompjáratot képzelt a Balatonra, pártszékházat vásárolt a Duna-parton. Mi vonzza ennyire az abszurd feladatokban?
– Ezek mind egy nagy gyerek próbálkozásai, hogy mire képes, meddig mehet el. Olyan, mint amikor kisfiúként éjjel, egyedül felsétáltam a temetőbe vagy felnőttként éjszaka úszkáltam a nyílt tengeren, várva, hogy jön cápa vagy nem jön. Bátorság és ügyességpróba. Néha sikerül, néha nem. Üzletemberként is azt vallom, hogy amit a tömeg csinál, az túl könnyű, ahhoz nem én kellek.
– Nem kedvetleníti el a kudarc?
– Ha valami nem jön be, az még nem kudarc. Sokkal inkább pozitív élmény, tapasztalat, amit mások biztosan nem éltek meg, hisz meg se merték próbálni.
– Kell hogy legyen olyasmi, amihez még magának se volt mersze!
– Egy van. Körülbelül harminc éve készülődök rá, hogy kiszállok, nem foglalkozom senkivel, lelépek és élem a magam életét. Megépítettem a vitorlásomat, aztán inamba szállt a bátorság. Visszatartott, hogy nem akartam csalódást okozni azoknak, akik számítottak rám. A kötelességeimtől nem voltam képes elszakadni.
– Azt nyilatkozta valahol: még mindig hisz a demokráciában, akár az utcalányok szüzességében. Ez egyrészt nagyon költői, másrészt nagyon ironikus. Miben hisz igazán és fenntartások nélkül?
– Minden emberben hiszek, pedig sokszor becsaptak már. Mégis, minden új találkozásban a szűzlányok tisztaságát látom.
– Milyen a viszonya Istennel?
– Napi kapcsolatban vagyunk, de csak ő, meg én. Elborozgatunk, elbeszélgetünk, a barátságunkhoz nem kötődnek formalitások.
– Ezerfelé megfordult a világban. Van-e olyan hely, ahová nagyon vágyik, de még nem volt rá ideje?
– Időm lett volna, pénzem is. De féltem. Ahogy már mondtam, négy éven át monomániásan építettem a vitorlásomat, azzal akartam elhajózni a Tonga-szigetekre. A vitorlást azóta eladtam. Később két éven át a zsebemben hordtam egy oda szóló repülőjegyet, meg is hosszabbíttattam néhányszor, mégsem indultam el. Attól féltem, hogy nem jövök vissza. Ismertem tongalézeket, az ő nyelvükből hiányoznak a nálunk megszokott köszönési formák. Helyette egyetlen szót használnak: szeretlek. Lehet, hogy életem végéig ez lesz az én kék madaram.
– Ha arra kérem, idézze fel a legemlékezetesebb találkozását, mi jut leghamarabb eszébe a sok közül?
– Az egyik afrikai barátommal töltött utolsó perceink. Hatodmagával halálra ítélték és én ott voltam a kivégzésükön. Higgye el, nem szívesen mentem oda, de azzal tudtam legőszintébben kifejezni az iránta való tiszteletemet, hogy elkísértem, amikor meghalni vitték. Rajta volt még a drága arany karórája, azt levette és odaadta az egyik katonának. Csak annyit mondott neki: célozzál pontosan fiam!
– Erényről, bűnről miként gondolkodik?
– Nem ismerek olyat, hogy erény és bűn. A szabad akarat definícióját még nem sikerült tisztázni magamban. Nem tettem ad acta, állandóan visszatérek hozzá, de nagyon nehéz dió. Amíg ennek nem jutottam a nyitjára, nem hiszem, hogy jogom lenne bármit erénynek vagy bűnnek minősíteni.”
Szeremley Huba. Kép forrása: elitbor.hu
