A Holtszezon irodalmi fesztivál nyitórendezvényén Sziveri János élete és költészete volt a téma. Sziveri most lenne hetvenéves, de már 34 éve nincs köztünk. Nagyon szubjektív beszámoló következik.

Sziveri Jánost személyesen ismertem: évfolyamtársam férje volt. Amikor még Szabadkán náluk jártunk, Jancsi felolvasta nekünk az egyik egyetemi tanárunkról szóló versét, ami persze akkoriban nem jelenhetett meg. Maró volt, teli iróniával, tehetetlen dühvel. Jancsit akkor már félreállították: leváltották a Symposion folyóirat főszerkesztői posztjáról, és szélnek eresztették az egész szerkesztőséget. Szenvedélyesen olvasta a saját verseit (erről videófelvételek is vannak), és megkérdezte tőlünk, hogy jó-e, amit felolvasott? Jó-e? Zseniális volt!

A zsúfolásig megtelt Papírkutyában Pintér Viktória faggatta Sziveri barátait, Fenyvesi Ottó írót, költőt, képzőművészt és Ladányi István írót, a Pannon Egyetem docensét. Vecsei H. Miklós színész felolvasott néhány verset. Engem annyira elkaptak az emlékek, hogy csak a kezdés után fél órával kaptam észhez: jegyzetelni is kellene, ha tudósítani szeretnék az estről. Így aztán Ladányi István azon felvetésénél kezdődik a beszámolóm, hogy Sziveri János mindig azon gondolkodott, mivel tudna provokálni, más lenni, mint amit elvárnak tőle.

Három napig jártuk az antikváriumokat

Fenyvesi Ottó emlékezett vissza az indulásukra. Folyton együtt voltak. Muzslyán, Sziveri szülőfalujában művésztelepet alapítottak, járták az egykori Jugoszlávia nagyvárosait, Belgrádot, Zágrábot, Ljubljanát egy-egy koncert, kiállítás kedvéért. Kiugrottak Bécsbe, Párizsba. Budapestre is gyakran utaztak, ahol bőröndnyi könyvet vásároltak az antikváriumokban, és a határon hol belenéztek a csomagjukba, hol csak legyintettek, hogy vigyék már a könyveiket. Mint ahogy velem és a barátnőmmel is történt.

– Aztán 1989-ben Jánosék, 1992-ben pedig mi is visszahoztuk ezeket a könyveket – mondta.

Mint ahogy én is tettem szintén 1992-ben, amikor végleg Veszprémbe költöztem a családommal.

Szóval Fenyvesiék indulásánál tartottam.

– 1979-ben zajlott a főszerkesztő-választás a Symposionnál, amit én távolról szemléltem, akkor voltam katona – emlékezett vissza Fenyvesi. – Leveleztünk erről Jánossal. A mi nemzedékünk 1975 táján robbant be a Sympóba. 19–20 évesek voltunk. Akkor Tolnai Ottó volt a lap főszerkesztője. Terelgetett bennünket, és sok dolgot megjelentetett tőlünk. Koncepció volt, hogy nem csak irodalommal foglalkozott a lap: írtunk képzőművészetről, színházról, zenéről is. Jánost 1980-ban nevezték ki főszerkesztővé, és 1983-ban oszlatta föl a szerkesztőséget az akkori hatalom mondvacsinált okok miatt. 1983-tól 1987-ig nem jelenhettek meg a dolgaink. Ebben a négy évben írta meg és írta át többször János a Dia-dalok című kötetének a verseit, amit aztán az Újvidéki Íróközösség adott ki nemcsak magyarul, hanem szerb nyelven is.

Pintér Viktória megkérdezte, hogy mi volt Sziveri költészetében az újszerű, jellegzetes.

– A bibliai motívumkör – válaszolta Ladányi István. – Ez akkor a Vajdaságban nem volt honos, megszokott. Sziveri János a bibliai kódokat kezdte el használni, de nála nem az istenhez fordulás az elsődleges. A kódokat csak használja, kicsit szét is szedi, személyre szabja.

Ennél a témánál Vecsei H. Miklós is szót kért:

– Engem az érintett meg, hogy a versek nagy részét istenes verseknek érzem, miközben ezekben a versekben isten csak jelen van. Sziveri megértő és nem számonkérő vele, nem dicséri istent.

A beszélgetés során sok név elhangzott a múltamból, egykori egyetemi tanáraimé, Bányai Jánosé, Utasi Csabáé, Thomka Beátáé, a többi sympósé: Danyi Magdolnáé, Bognár Antalé, Böndör Pálé, képzőművészeké, akiket személyesen ismertem/ismerek: Benes Józsefé, Maurits Ferencé, valamint Radics Viktóriáé, aki szintén évfolyamtársam volt az Újvidéki Egyetemen, és aki nagyon szépen írt Sziveri költeményeinek vizualitásáról.

Sziveri János 1989-ben költözött a családjával Budapestre. Akkor már beteg volt. A 36. születésnapja előtt hunyt el.

Sziveri foghatná a kezünket

Az est vége előtt szokatlanul őszinte vallomást hallottunk Vecsei H. Miklóstól:

– Az én generációm stadionokat megtöltő előadók koncertjeire jár. Beton.Hofinak és Krúbinak milliós rajongótábora van, ahol nincsenek politikai oldalak, de identitás sincs. Ami összefogja őket, az az őszinteség. A kallódás, ami bennünket jellemez, kicsit a beat-korszakot idézi. Nincs, aki fogja a kezünket. Sziveri János alkalmas lenne arra, hogy az irodalmat behozza ennek a generációnak a kultúrájába. Sziverinek nagyon különleges tehetsége van, és van létjogosultsága a színházi életben, ezért fogok vele foglalkozni.

Pintér Viktória Reményi József Tamás emlékének ajánlotta az estet. A szerkesztő, kritikus Sziveri barátja volt.

És azzal zárta, hogy Sziveri János Bábel című versének elhangzása után már nem lehet sok mindent mondani. Ladányi István még megjegyezte: Sziverit magunknak is hangosan kell olvasni.

És igen, a Bábel után én sem tudtam megszólalni. Fiatal munkatársamnak szerettem volna elmesélni, hogy még mindig bennem él annak emléke, amikor utoljára találkoztam Sziveri Jánossal. Ő akkor már nagybeteg volt, nem tudott fölkelni az ágyból, csont és bőr volt. Csak a szeme égett, mint a fáklya a fekete keretes szemüveg lencséi mögött. No, ezt nem tudtam elmesélni. Hatalmas gombóc volt a torkomban, és a sírás fojtogatott.

A vezető képen balról jobbra: Ladányi István, Pintér Viktória, Vecsei H. Miklós és Fenyvesi Ottó. Fotók: Veszprém Kukac