Terék Anna topolyai/budapesti költőnő vehette át a 27. Sziveri-díjat Veszprémben április 16-án. Otthonra talált a városban ez a díj, amit 1992-ben alapított a Sziveri-társaság a fiatalon elhunyt vajdasági költő, az Új Symposion politikai okokból leváltott főszerkesztője emlékére.
Reményi József Tamás, a Sziveri-társaság elnöke köszönetet mondott Veszprém városának, az egyetemnek, a barátoknak, köztük Géczi Jánosnak, Ladányi Istvánnak, Horváth Géza korábbi dékánnak, dr. Gelencsér Andrásnak, az egyetem rektorának és Porga Gyula polgármesternek a támogatásért. Sziveri János, ahhoz képest, hogy a nyolcvanas években főleg elhíresült verssorát idézték tőle a Próféciákból: „nem Páris, sem Bakony: vér és takony”, mára ismertté vált Magyarországon is. „Élő költészeti hagyomány. Neve erkölcsi felkiáltójel.” Pazar a Sziveri-díjasok névsora is, köztük Háy János, Sebők Zoltán, Szerbhorváth György, Szálinger Balázs, Mezei Kinga, Lábass Endre, Csehy Zoltán, Virág Zoltán, Mátis Lívia, Orcsik Roland, Kollár Árpád, Lanczkor Gábor, Nemes Z. Márió nevével.
A díj egy Benes József-grafika. A tavaly novemberben elhunyt festőművész özvegye, Gerle Margit, aki személyesen adta át a díjat a veszprémi ünnepségen, megígérte, folytatja a hagyományt.
Az idei díjazottnak, Terék Annának legutóbbi verseskötete Halott nők címmel tavaly jelent meg a Forum és a Kalligram Kiadók közös gondozásában.
– A kötet úgy indul, akár egy mese, Jelena így kezdi monológját: „A gáznak eleinte jó szaga volt.” Tűpontos mondatnyitány. Semmi fölösleg, semmi mellébeszélés. Sejteni, egy olyan felnőtt mese következik, amely Csáth meséihez hasonlóan rosszul végződik. Ám Csáth szecessziós díszletezéséhez képest Terék Anna nagyon ritkán, és csak meghatározott helyeken használ költői ornamentikát – fogalmazott laudációjában Orcsik Roland. – A Halott nők a vajdasági és az egyetemes kortárs magyar költészet legsúlyosabb könyvei közé tartozik. A posztjugoszláv vajdasági magyar líra eddigi csúcsa, vagyis az elmúlt 28 évben jelentkező generációk tenger-, talaj- és identitáshiányának, válságának legátfogóbb és legpontosabb költői sűrítménye.
Terék Anna 1984-ben született Topolyán, a Vajdaságban, Jugoszláviában. Budapesten szerzett pszichológus diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 2015 óta iskolapszichológusként dolgozik Budapesten. Első kötete 2007-ben jelent meg, Mosolyszakadás címmel. 2011-ben adták ki Duna utca című, második kötetét, melyért Sinkó Ervin-díjat kapott. Első színdarabját 2013-ban mutatták be Jelentkezzenek a legjobbak!/Neka se jave najbolji! címmel a Szerb Nemzeti Színházban, Újvidéken. Drámáit Vajdasági lakodalom címmel gyűjtötte kötetbe. Terék Anna Külföld című versével robbant be a köztudatba, amelyből megtudhatjuk, miért sír a vajdasági lány Budapesten.
A díjátadó ünnepség végén az alábbi rövid interjút készítettem Terék Annával.
– „Nekem évek kellettek, hogy/rájöjjek/itt még csak vendég sem vagyok,/hanem csak társadalmi probléma/vagy egy nemzeti zűrzavar tartozéka” fogalmazol keményen Külföld című versedben. Azóta megszoktál már itt? Nem sír már a vajdasági magyar lány Pesten?
– Amikor felkerültem Pestre, 19 éves voltam. Nagyon nehéz volt ennyire távol kerülni a családtól, egy másik országba. Volt egy elképzelésem, és ez összetört. Viszont én magam is nyilván nagy indulatokat váltottam ki a viselkedésemmel, már csak azzal is, ahogy köszöntem a boltban. Nagy adag feszültség, sok trauma volt bennem. Amikor lediplomáztam, hazamentem Topolyára, három évig otthon voltam, majd visszajöttem Budapestre. Akkor már szinte egy másik város fogadott, és én is nagyon sokat változtam, megnyugodtam, finomodtam, az önbizalmam is helyrebillent. Ma már mosolyognak rám a boltban. Ehhez hozzájárul az is, hogy pszichológusként dolgozom és megtanultam szót érteni az emberekkel.
– Még mindig úgy látod, mások a vajdasági magyarok, mint a pestiek?
– Igen. Nyitottabbak a vajdaságiak, könnyebben teremtenek kapcsolatot, nagyobb a bizalmuk az emberekben.
– Külföld című versedben azt írod: „ebben a városban nincsenek tekintetek/ebből a városból menekülni kéne”.
– Hát most már néha én is ilyen robot vagyok. Iskolapszichológusként nagyon sokan beszélnek hozzám, sokan mondják el a problémáikat. Ha kilépek az iskolából, próbálok „bezárkózni”, hogy kipihenjem ezt. Ha a metrón is felvenném a szemkontaktust, valószínűleg annyira kimerülnék a nap végére, hogy én magam is lemerülnék.
– Bátor nő vagy, mert fel mered vállalni a nőiségedet, az érzelmeidet és a rímeket is a verseidben.
– Én így tudok írni, ezek a dolgok érdekelnek, amik körbevesznek. Nekem ez a stílusom.
– Miért írsz? Mire jó az irodalom?
– Nem tudom, furcsa dolog az írás, púp a hátamon, legjobb lenne abbahagyni, viszont amikor egy ideig nem tud írni, akkor az ember nagyon kétségbeesik. Gyűlik bennem a feszültség, amit meg kell, hogy emésszek és olyan formába öntsek, amit másoknak át tudok adni. Legjobb barátommal beszélgettünk arról, mire jó az irodalom. Bennem ezzel kapcsolatban az fogalmazódott meg, hogy lényegében a költők sem tudják, hogyan kell élni, mit kell csinálni. Nem is megoldást várnak az olvasók. Viszont minél többféle stílusú, nemzetiségű embertől olvasunk bármilyen irodalmi művet, annál többféle perspektívát kapunk a világról, és minél jobban átlátjuk, talán annál könnyebb megérteni a szerelmet, a gyászt, a háborút és elfogadni az életet.
