Aligha tesz jót egy előadás presztízsének, ha újra és újra rátör a nézőre a vágy, történjen már valami. Domján Edit az Abigél Veszprémi Petőfi Színház-beli előadásáról írt.
Október 3-án, a premiert követően láttam az Abigélt, s nemcsak magamon, másokon is érzékeltem a türelmetlenséget, haladjon már előre a sztori, ne álldogáljon, jóllehet sokan ismerhettük Szabó Magda lánytörténetét az 1978-as tévésorozatból. Persze a musical nem történet-, hanem zene-, tánc- és énekcentrikus műfaj, s ha nagyon jó lett volna a zene és a mozgás, nem zavart volna senkit, ha a dalok és táncjelenetek újra és újra leállítják a cselekményt. Volt más baj is a politikai és bűnügyi kalandokkal ötvöződő felnőtté válási történettel. Néhány izgalmas fordulata – részben a szöveg megértésének nehézségei miatt – homályban maradt. (Pl. miért s hogyan tört el az akvárium, hogyan mentette meg zsidó társnőjét Vitay Georgina az Abigélhoz írott levéllel.) Talán csak Gina megmenekülése követhető igazán jól a második felvonásban.
Az is nehezítette a darab és a produkció elfogadását, hogy a főhőssel, Vitay Georginával Hirschl Laura alakításában nehezen azonosultunk. Olyan volt a sok sudár, mozgékony, tűzről pattant osztálytárs, „matulás növendék” közt, mint egy porcelánbaba. Vigyázni kellett rá, nehogy eltörjön. Ezért aztán keveset mozgott: elüldögélt, meg fel-le sétált a színpad görgethető díszletén, a lépcsős vasemelvényen. Énekesként szépen teljesített (egy-két helyen affektált csak), de színészi alakítása túlzónak, végletesnek, s ezért kicsit parodisztikusnak tűnt. Eleinte túl nyafka, túl fölényes, túl ellenséges volt, később túl vidám, túl alázatos, túl baráti. Remélem, bár ebben nem lehetek biztos, hogy a musical szerzői, Kocsák Tibor, Miklós Tibor és Somogyi Szilárd sem akartak egy új makrancos hölgyet színpadra állítani a darab készítésekor. A regény írója biztosan nem.
Szabó Magdánál Gina egy szabad szellemű iskolából, szabad családi körből érkező, szuverén kislány volt, aki megszokta, hogy őszinte lehet, még a felnőttekhez is. A Matulában azonban árulónak bélyegezték igazmondásáért. Ki kellett ismernie az új, beszabályozott kisvilágot, ahol a diákok csak egymás között lehettek őszinték. Hirschl Laura elhiszi, hogy Gina áruló lett, és hogy később megjavul. E szerint játszik. Miközben Gina senkit sem árult el, csak nem ismerte a tekintélyelvű közeg játékszabályait. Hogy a rendező mennyiben marasztalható el ezért a tévedésért, nem tudhatjuk. Mindenesetre a Veszprémi Petőfi Színház Facebook-oldalán megosztott „alkotói vallomások” arról tanúskodnak, hogy a terveik szerint a darab nem egy Makrancos Kata, vagy egy neveletlen hercegnő megzabolázásáról szólt.
Egy facebookos videó fölött például az áll, hogy „Orvosság a csüggedés ellen: Abigél.” A posztban közönségtalálkozóról van szó, melyen Kellerné Egresi Zsuzsanna felidézte a regénybeli Zsuzsanna testvér kijelentését: „A csüggedés és a kétségbeesés a hit csődje.” Vajon milyen csüggedésre gondoltak az alkotók és a szervezők az Abigél színpadra állításakor? Az orosz–ukrán vagy a közel-keleti háborúk okozta letargiára? Netán az energia- és klímaválságra? Vagy a Petőfi Színházat olyan nagyvonalúan támogató Orbán-kormány bukása miatt töltötte el szívüket kétségbeesés? (Hogy talán utoljára kaptak közösségépítésre 8 milliót az NKA-tól?) Ki tudja? Mindenesetre a Veszprémi Petőfi Színház a csüggedés leküzdésére meghirdette idén a „hit, erő, akarat” hármas jelszavát. A jelige erősen emlékeztet a jutasi altisztképző mottójára: „Erős akarat minden akadályt legyőz. Erős akarat csak erős hitből fakad.” S a történelmi emlékezetből még előhívhatja Az akarat diadala című propagandafilmet is a náci párt 1934-es nürnbergi gyűléséről.
Szerencsére az Abigéltől, a musicaltől idegen a militáns szemlélet. Pedig a háborúról is szól, hisz a cselekmény 1943 őszétől ’44 márciusáig játszódik, s búcsúztatnak benne frontra menő katonákat, visszavárnak hozzátartozókat, szó van kiugrási kísérletről és német megszállásról is.
Vetített mozgó képek formájában a háború a háttérben is látható – más, nyugtalanító, vihart vagy varjak örvénylését (Hitchcock madarait) közvetítő digitális képek társaságában. A vetítés végigkíséri a színpadi játékot. Van, hogy csak a helyszíneket tágítja, a külső tereket mutatja. Van, hogy a háborús atmoszférát, a káosz és a riadalom hangulatát teremti meg. Amikor csak illusztrálja a szövegben elhangzott szavakat, akkor nem talál mindig szerencsés megoldást az MI. (A képek és videók egy részét jól láthatóan a mesterséges intelligencia generálta. Erre ösztönzést kaphatott a rendező, Somogyi Szilárd egy tavaly Kolozsvárott bemutatott Eszenyi Enikő-féle rendezéstől.) Az Abigél elején, amikor Vitay Georgina „világba való kilépéséről” van szó, akkor a kozmoszt láthatjuk Napkoronggal. Pedig a bakfis éppenséggel egy zárt világba fog kerülni, egy isten háta mögötti leánynevelő intézetbe, ahol kolostoriak a szabályok. Az első felvonás végén pedig, amikor Vitay tábornok (Aradi Imre) a frontkatonák veszteségeiről és a háború befejezésének szükségességéről énekel), akkor a háttérben koncentrációs táborok foglyai láthatók. Kis nép, pusztulás, II. világháború – ha ilyen szavakat kapott az MI képek generálására, akkor adekvát, hogy a zsidó holokausztra asszociált, nem pedig – mondjuk – a doni katasztrófára. A képek láttán persze lehet zsidó származású magyar honfitársainkra is gondolni, de akkor eszünkbe juthat az is: ezeket a honfitársainkat éppenséggel mi magyarok adtuk – sajnos, példás buzgalommal – a németek kezére. Ezek tehát nem szerencsés illusztrációk. Talán nem véletlen, hogy a látványtervező nincs is feltüntetve a műsorlapon, jóllehet a vetítés az előadás fő kuriózuma.
A képek lekötik valamelyest a nézők figyelmét a dalok alatt, mikor a cselekmény áll, a dal meg ismétlődik. Mert a musical zenéje nem túl izgalmas, banálisan középszerű egy élénkítő távol-keleti ritmussal és szépen kiénekelhető, szívhez szóló dallamokkal. Többnyire modorosság nélkül, egyszerűen és tisztán énekelnek a szereplők, például Szalay Ágnes, Szőke Diána, Aradi Imre és Horváth Dániel. Hangerőben vannak nagy különbségek, miközben a nagyobb hangerő nem feltétlenül jár jól artikulált, érthető beszéddel. (Nem mintha a dalok szövege olyan nagyon megérdemelné az érthetőséget, sok a lapos szövegrész. Utánanéztem.)
Igazi élménnyel a tömegjelenetek szolgálnak. A legjobb a zárásban Horn Mici (Varga Gabriella) Gedeon névnapi ünnepe tangóval, cselvetéssel, a lányok és a férfi tanárok elbolondításával, s igen mulattatók az első felvonásbeli lányvircsaftok, mikor a Matula növendékei hol az osztályteremben, hol a hálóban, egyszer pedig Gina groteszk lázálmában (ez utóbbiban a női tanárokkal együtt) énekelnek, táncolnak, helytelenkednek. Örülnek egymásnak, a testüknek, a hangjuknak és a szabadság illúziójának, melyet a fiatal testek és lelkek a zárt világban is képesek megteremteni.
Szóval az ostyát csüggedés ellen bevettük, még olyanok is, akik nincsenek elkeseredve a közelmúlt és a jelen történései miatt. Mint jómagam.
Fotó: Veszprémi Petőfi Színház
