Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni. (Márai Sándor: A négy évszak)
Tél van és húz ez a mély álom, mint a medvéket, mint a halottakat. De jó lenne aludni! Mélyen rejtve a télben és a magányban, valamilyen zord, szőrös és dohos egyedülvalóságban, dörmögve és bódultan emlékezve csak, málnabokrokra, az élet mozdulataira, a verőfényre – aludni, ebben a mély, már nem is sértődött, közönyös és fulladt-dohos magányban, ami a sors, ebben a süket magányban, ami az élet. Aludni, makacsabban, sűrűbben, mint a holtak. Aludni és nem látni. Aludni és megbocsátani. Aludni akarok – bocsássatok meg –, mert szeretnék megbocsátani. (Márai Sándor: Ég és Föld)
A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre. Mit is akarok még az élettől? – gondoltam, pezsgőspohárral kezemben. – Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?
Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme? Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. (Márai Sándor: Január)
Fotók: Miklós Zsuzsanna
