Mi az, amit már nem lehet eltűrni, hol a határ? Meddig viseli el a toleránssá nevelt társadalom az intoleranciát? Meddig tűri, hogy kirabolják, zaklassák? Illetve, hogy performansz címén megerőszakolják?
Számomra most ezek a kínos kérdések váltak aktuálissá a svéd Ruben Östlund Cannes-i nagydíjas filmjéből, A négyzet címűből, amit vasárnap éjszaka láthattunk a Dunán.
Az Arany Pálmát 2017-ben elnyert film egyébként bővelkedik aktuális kérdésekben. Első látásra inkább az foglalkoztatott A négyzet kapcsán, hogy hol a művészet határa? Mire lehet azt mondani, hogy alkotás és mire nem? A főhős, aki főkurátor egy svéd kortárs művészeti galériában, kapásból meg is válaszolja ezt a kérdést a nagy szemeket meresztő amerikai újságírónőnek, de mintha ő maga sem lenne elégedett a saját válaszával. A rendező jellemzően bizonytalan, kétkedő típusnak ábrázolja Christiant (Claes Bang), aki igyekszik minden kritikus helyzetben jólnevelten viselkedni, ahogy az egész svéd társadalom is. Leheletnyi bosszúsággal elviselik például, hogy egy idegbeteg (a felesége szerint Tourette-szindrómában szenvedő) ember válogatott szidalmakkal szétordibáljon egy pódiumbeszélgetést. Rezzenéstelen arccal tűrik, hogy egy majmot játszó színész performansz keretében megerőszakoljon egy nőt. De amikor hirtelen egy úriember felugrik a vendégek közül az asztaltól, és szembeszáll az „állattal”, az összes szmokingosból kitör az állat a teremben, és agyba-főbe verik a performert.
Östlund nem igyekszik megadni a választ a filmben felvetődő kérdésekre, nem tesz úgy, mintha nála lenne a bölcsek köve, hagyja a nézőt gondolkodni. Ugyanakkor vicces, hogy a svéd társadalom krémje összever egy performert, amiről több szó nem esik a filmben, mintha mi sem történt volna, ez a szál ott marad a levegőben.
Gyáva-e, puhány-e a politikailag korrekt ember, aki vesztésre van ítélve, mert jönnek a barbár inkorrektek és taccsra vágják? Nem ilyen egyszerű a kérdés. A film nem is akarja megválaszolni századunknak ezt az összetett problémáját. Inkább arra ösztönöz, hogy beszéljünk róla. Én például azt gondolom, azzal, hogy a szegények, a bevándorlók oldaláról egy kisfiú veszi fel a harcot Christiannal, mert úgy érzi, hogy őt személy szerint alaptalanul vádolta meg lopással, arra utal a rendező, hogy gyerekkorban kell elkezdeni a toleranciára nevelést. Christian meg is próbálja előbb szépen elmagyarázni a kisfiúnak, hogy konkrétan nem rá gondolt, de mintha a fiú nem értené. Mintha szó szerint nem egy nyelvet beszélnének. A fiú az erőszak nyelvét beszéli. Azt érti meg, amikor Christian bedurvul, ordít és lökdösni kezdi.
Ez a nagy kihívás: toleranciára nevelni azt, aki nagyon máshoz szokott. De lehet-e? Felnőttet nem nagyon hiszem. Gyereket nyilván rá lehet venni, hogy nyomja el a nyers állati ösztöneit, ne éljen vissza a fizikai erejével, ne vegyen el mindent a másiktól amit csak megkíván, adjon a sajátjából a másiknak stb. Ez nem csak egyéni, de össztársadalmi feladat. Nem vagyok fatalista, nem gondolom, hogy ez az egész szakadás a szegények és a gazdagok között visszafordíthatatlan, de azt igen, hogy együtt kell élni vele.
