Agyő, sörözős, focizós, mit ne mondjak: kiüresedett május elsejék! Tüntetnek újra, nálunk most éppen a szabad véleménynyilvánításért, a szabad gyülekezés jogáért. Parlamentünk gondoskodott tartalomról, amikor megszavazta az eddigi legszigorúbb büntetést, amit ellenzékiekre szabtak ki: 82 millió forint és kitiltás. Ezután tényleg már csak az utca maradt.
És mint a HVG-ben olvashatjuk, a pénzbüntetés csak a kezdet, szabálysértés miatt nyomoznak, akár 15 év börtön is fenyegetheti a gyülekezési törvény csorbítása miatt a Parlamentben füstgyertyával tiltakozó képviselőket. A döntésre reagálva Tompos Márton, a Momentum elnöke tüntetésre hívta Budapestre, a Kossuth térre május elsején 15 órára azokat, akiket felháborít az eljárás, hozzáfűzve: „Minket kitilthatnak, de az igazságot nem tudják!”
O tempora, o mores! Óriási tévedés, hogy amit egyszer az emberiség történetében kivívtak, az meg is marad. A francokat, láthatjuk, körülbelül 40 évente lehet újrakezdeni. Ha a tüntetések nem is egészen oda visznek bennünket, ahova akarjuk, de azért jelzik, hogy a magyar ember gyomra se vesz be mindent. Avagy: mindennek van határa. Ha nem kapjuk össze magunkat, ha nem szedjük össze az erkölcsi bátorságot, akkor könnyen oda jutunk, mint a szovjet időkben, hogy ha valaki azt mondja, hogy fehér, hiába tudjuk, hogy fekete, mi bőszen bólogatunk. Úgy van, hát persze. Nehogy már újra bűn legyen épeszűnek lenni! Aztán majd azon kapjuk magunkat, hogy már megint vonulni kell hazug transzparensekkel a kedélyesen integető vezér előtt! Gondolom, ebből elég volt a komcsi időkben, ki akarna ismétlést?! A fiatalok meg már nem is tudják, miről beszélünk. Hiszen mi is gyerekek voltunk, amikor a teherautók platójára felpakolva vonult a tömeg az elvtársi tribün előtt május elsején.
Nem érdekel a politika! Nem is akarok hallani a közéleti botrányokról – mondogatják sokan főleg a középkorosztályból, lefoglalja őket a mindennapi élet. De hiába igyekeznek, nekik se nagyon sikerül ma ugyanúgy élni, mint mondjuk tíz-húsz évvel ezelőtt, amikor ezen a kiüresedett ünnepen más dolgunk se volt, mint nyugisan keresni a kirándulási lehetőségeket, bepácolni a grillhúst és feltankolni sörrel. Hol vannak már a proletárok, akik a jogaikért tüntettek több mint száz évvel ezelőtt ezen a napon? Eszünkbe se jutnak már régen, holott nem tűntek el, csak átalakultak, ma ők a munkások, akiknek persze ma már sokkal jobb, mint 1886-ban Chicagóban volt, de azért ma is sok a bizonytalanság és ilyen-olyan jogcsorbítás az életükben. De ők már nem tudják kiharcolni a legkisebb változásokat sem, mert nincs összefogás köztük semmilyen szinten, a szakszervezetek csak ritkán működnek nemzetközi viszonylatokban, egyébként meg politikailag kompromittálódtak is. A kapitalizmusnak sikerült globalizálódni, de a szakszervezeteknek nem.
Nyugat-Európában, ahol a totalitárius társadalom nem tenyerelt rá erre az ünnepre, mint nálunk a szocializmusban, vagy miben, gyakran szerveznek antiglobalista tüntetéseket, jó alkalom ez az anarchistáknak, a szakszervezetiseknek összecsapni a rendőrséggel. Korunk szociális problémái, a gazdasági válság fel is erősíti ezeket a tüntetéseket. Véletlen vagy sem, de idén a repülésirányítók is éppen ezen a héten sztrájkolnak egyes nyugat-európai országokban.
Változik a világ, változnak a szokások, az ünnepek. Nálunk már megint itt van ez a valami, amivel foglalkozni kell. A kérdés, hogy öntudatra ébred-e egyáltalán a sokadalom, vagy elfordítja a fejét és sunnyog tovább? A májusi ég fölöttünk, de milyen erkölcsi törvény bennünk?
Vezető képünkön: Felvonulás Veszprémben. Forrás: Fortepan
