Napfényes hétvégét hagytunk magunk mögött, nyoma sem volt az elmúláshoz talán illendőbb ködös, esős, hideg november eleji napoknak. A „temetőzés” végeztével azonban sem a halál, sem a mindenszentek és a halottak napja közti különbség nem lett érthetőbb.
Hosszas közvélemény-kutatásom szerint az emlékezők nagy többsége a mindenszenteket tartja a fő ünnepnek, annak tartalmán nem szoktak gondolkodni. Ha minden nap ott lenne gondolataink mélyén, hogy ez lehet az utolsó napunk, biztosan szebben élnénk, kedvesebbek, figyelmesebbek lennénk egymáshoz. A halál tudata gazdagíthatja életünket?
Kharón ladikja
Készen kapott válaszokkal élünk, nem akarunk, nem szeretünk a dolgok mélyére nézni az élet nagy kérdéseiben. Ezt felgyorsult világunkra fogjuk, noha a gyászterapeuta szerint egyre többen félnek, szoronganak a haláltól. Anno persze eleink is, hiszen a temetőket a településektől jó messzire alakították ki, mert féltek attól, hogy a holtak lelke visszajár. (Nem véletlen, hogy Róma legelső, írásba foglalt törvénye i. e. 450-ben a halálról rendelkezett: a halottakat a városon kívül kell eltemetni – a szerk.)
A népi hiedelem szerint gyertyát kell gyújtani mindenszentek idején, mert akkor talán a fényben a „véletlenül kiszabadult lelkek” újra visszatalálnak a maguk sírjába. A sírokat azért kell megszépíteni ilyenkor, hogy a halottak szívesen maradjanak „lakhelyükben”.
Jóban lenni a holtakkal
A mindenszentek fontosságát hangsúlyozta a magát kereszténynek hirdető Orbán–kormány, amikor 25 éve munkaszüneti nappá nyilvánította november elsejét. A közbeszédben egyértelműen a mindenszentekhez kapcsolják a temetőbe járást, és még a keresztények jó része sem tudja, hogy ezen a napon eredetileg azokról volt szokás megemlékezni, akiket szentté avattak, innen az elnevezés a IV. század óta. Ezzel szemben a halottak napján nemcsak a megdicsőültekre, hanem minden elhunytra emlékeztek. A bencések 889-ben hirdették meg. Az ünnep összefüggött azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal „jóban lenni”, az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A tanítás csak hosszú idő elteltével a XIV. században terjedt el.
A fiataloktól távol áll a halál gondolata. Kétharmaduk inkább kényelemből nem szeret temetőbe járni, de alkalmanként elmegy mégis, húsz százalékuk viszont soha nem is megy a „kőtengerbe”. A hamvak szórását választják egyre többen, mert nem akarnak szeretteikre terheket rakni. A hozzátartozók kezdetben elfogadják, majd szükségét érzik valami maradandónak, ami megőrzi az elhunyt emlékét. A fővárosi temetőben kopjafákat állítanak, egy-egy oszlopon akár egy tucat név is olvasható. Az urnafalak előtt fémállványokat állítanak fel virágtartókkal az évszázados temetői szokáshoz híven. Ide sorolható a zöld temetés: saját kertben fát ültetnek, melynek gyökereihez helyezik a párnaszerű, lebomló urnát. Kicsinyített mása az emlékszer, amely lehetne gyűrű vagy akár medál, amelyben az elhunyt hamvait őrzik.
Ma üzletté lett a meghaláshoz vezető út és a halál vége. A kórházakban a hozzátartozók fizetnek, hogy az elfekvőknek titulált belgyógyászatokon „bent” tartsák szeretteiket,
mert lakótelepi lakásukban, folyamatos munka mellett képtelenek a 24 órás felügyeletre. A temetések anyagi csődöt jelenthetnek (a koporsós alapára a KSH szerint 500–800 ezer forint, az urnásé 350 ezer).
Feltehetően ezért honfitársaink majd egyharmada otthon tárolja a hamvakat az első reprezentatív közvélemény-kutatás adatai szerint.
