Távol álljon tőlem a blaszfémia, de Kati halálának hírére ez jutott eszembe. Dr. Wlassics Katalin mentőorvos valóban az életét adta értünk. A szó leghétköznapibb és legtragikusabb értelmében. Miközben légszomjjal küzdő embereket mentett, megfertőződött a koronavírussal, és itt hagyott minket örökre.
1986 óta dolgozott a veszprémi mentőállomáson. Fiatal volt, elhivatott és gyönyörű. Két személyes emlékem van róla. Az első, ahogy összetörve, bágyadt mosollyal fekszik a kórházi ágyon, hosszú, szőke hajzuhataga vastag copfba fonva. A mentőautó, amivel beteghez száguldottak, a síkos-jeges úton felborult a Nosztorin. Szerencsére túlélték mindannyian. Mennyire féltettük, mennyire örültünk, amikor felgyógyulva újra munkába állt! A másik egy vonulós műszak, ahol újságíróként követhettem végig az életmentők munkáját. Kati maga volt a megtestesült nyugalom, biztonság, szakértelem.
Idén Wlassics Katalin kapta a várostól az Év mentőse díjat. Nála jobban senki sem érdemelte meg. Mindent tudott a szakmáról, oktatóként adta tovább mindazt a rutint és ismeretet, amire szert tett az évek során. Közvetlen kolléga, együttérző orvos, közösségi ember és igaz barát volt, aki nagyon szerette és becsülte az életet. A másokét a sajátjánál is jobban. Talán a halála is üzenet. Nem, ez nem egy semmi kis influenza. Ebbe bele lehet halni. Fiatalon is, célokat és vágyakat hagyni beteljesületlenül. Isten veled, Kati, nagyon fogsz hiányozni mindannyiunknak!
