Irigylem a norvégokat, mert megoldották az idősgondozás problémáját. Kiváló házi szolgálatot működtetnek. Ez nálunk is van, de magyar módra: nincs elég ápoló, se eszköz. Miközben egyre több család kérne segítséget, hiszen kitolódik a nyugdíjkorhatár, a „gyerekek” nem tudnak otthon maradni az idős szülőkkel.
Aki 64–65 éves koráig kell, hogy dolgozzon, az közben nem tudja a 80–85 éves anyját, apját gondozni. Fogadjon ápolót! Igen ám, de kit és miből? Egyrészt az ápolók már mind külföldön vannak, másrészt ennek a köztes generációnak nálunk általában nincs akkora felhalmozott vagyona, hogy képes legyen éveken keresztül ápolót fizetni, vagy lelkiismeretfurdalás nélkül megfelelő színvonalú idősotthonban elhelyezni a szülőket. Ez nálunk még hatalmas problémákat fog okozni.
A norvégoknál már nem, mert ők rendkívül színvonalas szociális ellátást dolgoztak ki, aminek az alapja a norvég kőolaj. A hatalmon lévők nem lopják el az olajból befolyó gigantikus összegeket, ahogy ez a többi olajtermelő országban magától értetődő gyakorlat, hanem az egész társadalom jólétére, sőt további gyarapodására fordítják.
Kun Árpád Boldog Észak című, Norvégiában játszódó regényét élethelyzetemnél fogva nem tudtam igazán irodalmi alkotásként olvasni, sokkal inkább a dokumentumszerűen megörökített esetek keltették fel az érdeklődésemet. Egy házi betegápoló a főhőse, és mint megtudtam, a regény írója is ezzel foglalkozik, tehát autentikusnak tűnik. Az első és legfontosabb tapasztalat, hogy a norvég társadalom minden eszközzel segíti, hogy a fogyatékos, beteg, idős emberek is boldoguljanak a saját otthonukban, a megszokott környezetükben. Ennek érdekében olyan házi beteggondozó szolgálatot működtetnek, amely nővérhívó, számítógép, autó, digitális kerekesszék és kiterjedt, szakszerű, dinamikus ápoló hálózat segítségével a hideg gleccserekkel, fjordokkal, befagyott vízesésekkel nehezített környezetben is flottul működik. A tanyákra perceken belül kiérnek a gondozók, ha szükséges. Nem csak magányos emberekhez. Olyanokat is pártfogolnak, akiknek van családjuk, de a városban élnek és dolgoznak. És ha valaki csak azért nyomta meg a nővérhívó gombját, mert vécézés után nem tudja felhúzni a béna kezével a nadrágját, akkor sincs semmi baj. A kiérkező ápoló nagyobb katasztrófákat is simán lerendez helyette.
Persze tudom, a Boldog Észak végül is fikció, regény, de szeretném elhinni, hogy tényleg van már ország, ahol elegendő elpanaszolni az önkormányzatnál, hogy életveszélyes a mechanikus minilift, amivel a sztrókos beteget emelgeti az ápoló, és az öregotthon gondnoka már másnap utazhat Oslóba, az egyik nagy, gyógyászati segédeszközöket forgalmazó cég raktárába, ahonnan harmadnapra kis furgonja platóján meghozza az új, digitális miniliftet, amelyet mindjárt fel is állít a beteg lakásán. „A digitális miniliften nem volt fogantyú, sem hónalj alatt átbujtandó heveder. Az ápolt részéről semmiféle együttműködést nem kívánt a használata. Elég volt ráhelyezni a testre a szíjakat, azok azt jóindulatú óriáskígyókként körbetekerték. Beállították magukat és gombnyomásra felemelték” – olvasom a Boldog Északban. De jó lenne nekem is ilyen digitális minilift, de még mechanikusra sincs esélyem. Mi saját erőből emelgetjük a fekvőbetegeinket.
Nagyon befogadó, megengedő és érzékeny az a világ, amit Kun Árpád regényéből megismerünk, és ahogyan több kritikusa megjegyezte, boldog is. De volt aki azt is hozzáfűzte, ennyire pozitívan gondolkodni egy magyar irodalmi műben ma csak emigránsként lehet. Sajnos.
