Két testvér gyilkolássza egymást szabadidejében. Kedvenc foglalkozásuk ez, ha unatkoznak. A nagyobbik így adja tudtára a kisebbnek, hogy ki az úr a házban, kinek tartozik feltétlen engedelmességgel. Az meg ordít, mint a fába szorult féreg, hátha kiszabadul. De nem szabadul ki, csak a lakókon tör ki a frász: mi van ezeknél már megint? Embert ölnek? És ilyen hosszan?
Legszívesebben én is ordítanék, amikor meglátom a társasház adóslistáján a gyerekek édesanyjának a nevét. Elvált asszony, és egyáltalán nem tűnik szegénynek, de több mint félmillió forint közös költség tartozása van. És láthatóan nem zavarja. Nem zavarja, hogy mások fizetik a szemétszállítását, a ház üzemeltetésének növekvő költségeit. Nem zavarja, hogy megterheltük a tulajdoni lapját (azért is mi fizettünk). Nagy műgonddal összeválogatott szerelésben öntudatosan lép ki reggelente a házból.
Szívjuk a fogunkat.
Az egy szem jó hír, hogy az elmúlt évben nem nőtt jelentősebben az adóssága, mert az egyik kevésbé szégyenlős tulajdonos (korábban közös képviselő) időről időre megállította, és elkérte a havi közös költségét. Ilyen egyszerű volna? Valaki csak feledékenységből halmoz fel tartozást? Vagy arról van szó, hogy nem tudott felnőni, s nem fogja fel, ha átcsapnak a feje felett a hullámok? A dauer hullámai – egyelőre.
Domján Gábor
