Amikor megláttam a flamenco-táncosokat a Budapest Táncszínház produkciójában, mindjárt tudtam, hogy ők fogják nyerni a közönség díját A Tánc Fesztiválján. Végül a Dózis nyert, de ugyanazzal a hozzállással. Nincs ezzel semmi baj, csak olyan mulatságosan kiszámítható, hogy mi tetszik a közönségnek és mi a zsűrinek.
A fejekben van egy képmodell. Ha passzol ahhoz, amit látsz: jó, ha nem, akkor kikapcs vagy unalom, értetlenkedés. Ezt a fejekben lévő képet nyilván nem a maffia rakta oda. Vagy mégis? A nevelésnek és a (bulvár)média dresszúrájának tagadhatatlanul kulcsszerepe van a közízlés alakulásában. Észre sem vesszük, és idomulunk hozzá. Ízlésünk, ha nem is alakul át, de azért valahogy soknak érzi, ha Fehér Ferenc anyaszült meztelenre vetkőzik, Bartók túl lassú a Közép-Európa Táncszínház előadásában, a Forte Társulat militáris koreográfiája pedig túl meredek.
Létezik persze másfajta dresszúra is, az alternatív. Bár nyilvánvaló, akármilyen kitartóan próbálkoznak is tudatunk elnyűtt térképeinek újrarajzolásával a művészek: az átlagember akkor is „szép” táncot akar látni, átélni az esztétikus mozdulatok örömét. Ennyit és nem többet. Ösztönösen elhárítja magától, ami egy kicsit is problematikus tevékenységnek tűnik. Hát még, ha mélységesen az!
Úgy látom, még azok is konzervatív ízlésűek kissé, akik például erre az összművészeti fesztiválra járnak. Nem igazán kell nekik absztrakció, filozófiai traktátus, lelkizés, nem igazán érdekli őket, hogy mit is akar mondani a koreográfus, ők a szép mozdulatokért lelkesednek. Biztosan igazuk van a maguk szempontjából. Már a latinok is megmondták, hogy az ízlésről nem vitatkozunk. meg hogy ízlések és pofonok különbözőek. Ezt el is fogadom mindaddig, amíg a kis „színes” banalitások nem söprik el az útból a fontos munkákat, ha megélnek a lényegbevágó, a tudatot tágító produkciók is. A 19. Országos Kortárs Összművészeti Találkozón Veszprémben mindenki megtalálhatta a „mozgásmodellt”, ami az ő „fejéhez” passzol. Sokféle produkciót láthattunk, tizennyolcat, ha jól számolok. Képtelenség volt mindet megnézni, legalábbis annak, aki nem vett ki szabadságot. Engem nagyjából azok az előadások ütöttek szíven, amiket a zsűri is díjazott. Illetve majdnem, mert például a Szegedi Kortárs Balett Menyegzőjét nem láttam, pedig a Forte Társulat Bartók koreográfiájával együtt ők kapták a fesztivál fődíját. Fontosnak tartom továbbá Fehér Ferenc Imágóját, amiért alkotói és előadói különdíjban részesült. Fehér Ferenc és Horváth Csaba táncos-koreográfusok is önmagukra reflektálva szólnak a világról. Mivel rendkívül erős egyéniségek, gondolkodásmódjuk metafizikus, ráadásul képesek megszenvedni a mű létrehozását – ettől izgalmasak számomra. Ez az azonosság minden igazi alkotás feltétele. Nálam ez a mérce: az igazság visszaszerzésére való törekvés.
