Nem tudom, hogy van-e Európában még egy olyan férfi kézilabda válogatott, amelynek szövetségi kapitányát leváltanák egy veretlenül végigjátszott selejtezőcsoport után, amelynek végén teljesítették a kitűzött célt. Magyarország ilyen, ahol a Csoknyai István–Vladan Matic párosnak udvariasan megköszönték a munkáját.
Ráadásul egy olyan szakmai duónak mondtak nemet a folytatásra, amelyiknél jobban senki sem ismeri a magyar mezőnyt, hiszen Csoknyai és Matic is hétről-hétre, külön-külön látta a hazai játékosokat, azt, hogy milyen teljesítményt nyújtanak. A legnagyobb butaság azt mondani, hogy azért a Tatabánya és a Füred kézilabdázói kerültek a keretbe, mert ők ott klubedzők. Ne felejtsük, hogy a két nagy klub mögött ők a harmadikak és a negyedikek a magyar mezőnyben. Ráadásul a tóparti alakulat egy év kihagyásával a Magyar Kupában kétszer is bronzérmes volt. A két szakember motivációs képessége is a legjobbakéi közé tartozik. Matic lépésről-lépésre építette fel a Tatabányát összehasonlíthatatlanul jobb anyagi feltételek között, mint ahogy azt Csoknyai tehette Füreden. Az egykori védekező specialista ráadásul minden évben új csapatot kénytelen összerakni, mert a legjobbjait mindig elviszik. Ezért a szakmai páros hozzáértését megkérdőjelezni bizony dőreség.
Ezek ismeretében csapdahelyzetet érzek, amelybe könnyen beleléphet a most kinevezett Gulyás István–Chema Rodríguez duó. Nagy László helyében biztos, hogy meghagytam volna Csoknyaiékat az Európa-bajnokság végéig, és csak utána váltottam volna. Vagy azért, mert a vártnál gyengébben teljesített a válogatott, vagy mert lejárt a szövetségi kapitány egyébként addig szóló szerződése. Merthogy az övé bizony még érvényes volt.
És itt eljutottunk egy sarkalatos ponthoz. Az elmúlt tíz évben Skaliczki Lászlót hét évig, Mocsai Lajost egy olimpiai ciklusnyi ideig hagyták dolgozni. A többiek a futottak még kategóriába tartoztak ezen a területen. Vagyis: az említetteken kívül senkit nem hagytak nyugodtan dolgozni, csapatot építeni a folyamatos eredménykényszer miatt. Ami pedig a legfelháborítóbb, hogy a Magyar Kézilabda Szövetség szinte jótékonysági egyesületként működik, mert a rossz szakmai döntések miatt súlyos milliókat kellett fizetni a kapitányokkal való szerződésbontások miatt. ( Most is így történt!)
Csoknyai Istvánt tehát akár szerencsésnek is nevezhetjük, mert kifizetik neki, ami jogosan jár (Ljubomir Vranjeséhez hasonlítva inkább csak „gomboknak” nevezhetjük az összeget, Talant Dujsebajevre már nem is emlékszünk), és a januári Európa-bajnokságon már nem ő fut bele a késbe, hanem a Gulyás–Chema kettős, amiért természetesen számon kérhetők lesznek négy hónapnyi közös munka után.
Ugye emlékszünk még arra, hogy Maticéknak is ennyi idejük volt felkészülni a világbajnokságra? Ingázó „kispapákkal”,három sérült átlövővel és az utazó keret összetételébe az utolsó pillanatban beleszóló „szakemberrel” kellett eredményt produkálnia a párosnak. Így történhetett meg, hogy a támadásban és védekezésben is hasznos kettes védő, Uros Vilovszki helyett Schuch Timuzsin ülhetett fel a repülőre…
Azzal egyelőre nem érdemes foglalkozni, hogy az újonc párosnak milyen szakmai múltja van. Az élet már számos alkalommal bebizonyította, hogy full végzettséggel is lehet alkalmatlan valaki a munkájára, és az ellenkezőjére is van példa!
Egy valami azonban tény: a leköszönő páros által felszínre hozott fiatalokat az új duó sem nélkülözheti. Hornyák Pétert, Bóka Bendegúzt, Bánhidi Bencét, Szita Zoltánt, Máté Dominikot, ifjabb Rost Miklóst és a többieket Maticék öltöztették címeres mezbe, és adták meg nekik a bizonyítás lehetőségét, miközben a klubjukban is képezték, nevelték őket, hogy idáig eljuthassanak. Ez már egy óriási segítség a Gulyás–Chema kettősnek. Mert játékosokat ugyan lehet csereberélni a különböző posztokon, de egy csapatra való nemzetközi klasszisa jelenleg nincs a magyar férfi szakágnak. Aki ismeri a nemzetközi mezőnyt, az kapásból mond legalább nyolc jobb, erősebb, képzettebb kézilabdanemzetet a magyarnál.
És azért álljon itt a legsikeresebb magyar kapitány, Mocsai Lajos intelme is, aki úgy vélekedik, hogy világeseményre nem lehet csak fiatalokkal menni. Kellenek bizony a rutinos, sok nagy csatát megélt játékosok is. Csakhogy belőlük sincs már sok, mert a képzésekből kimaradtak korosztályok, vagy éppen elvesztek a sok külföldi játékos miatt.
Ez viszont már egy másik hosszabb írás témája, hogy a sportágra költött tao-milliárdoknak mikor jön el a megtérülési idejük…
Donát Tamás
