Néha azt gondolom, az lenne ideális, ha megtermelnénk magunknak az ételt, a zöldséget, gyümölcsöt a kertben. Egészségesen, mérgek nélkül. Csak ahhoz a mostaninál sokkal nagyobb földterület és tudás is kellene. Mert például jön a fagy, vagy a szárazság meg a tetvek, és kinyuvasztanak mindent. Gyűjtöm az esővizet, és öntözöm a palántákat, a földiepret. Csalánlevelet áztatok, és azzal permetezem a paradicsomot.
Az ecetes vizet is kipróbáltam a rózsákon az undok levéltetvek ellen. Úgy nézem, bevált, de nincs kivel megbeszélnem.
A kertvégszomszédommal szoktam szót váltani kertkapirgálás közben, de ő nem foglalkozik ilyen zöldmódszerekkel. Nála permetezés van, katonás rend és rendes termés, ahogy kell. Ő dolgozik, én meg – ha őszinte akarok lenni – csak úgy teszek-veszek, lyukat nézek a levegőben, ha éppen úgy tetszik. Nem a kertemben megtermett borsószemek mennyiségétől függ az ebédem. Fel is kopna az állam, ha így lenne.
„Divat lett földet venni és felásni, ültetni ezt-azt” – jegyzi meg a kertvégszomszédom csak úgy tényközlésként, hogy aztán rögtön hozzáfűzze, szerinte azok vesznek földet, akik nem tudják miféle munka ez. Állandó készültséget igényel, lesni, mikor jön jég, eső, szárazság és egyéb zűrzavar az atmoszférában. Nem lehet körmöt festeni, műköröm szóba se jöhet, kesztyűben mégsem lehet dolgozni. „A földdel való munka nagyon hálátlan. Nem fizetődik ki a kertben dolgozni” – mondja nyomatékkal a kapanyélre támaszkodva.
„De mennyivel finomabb ez az eperszem, amit itt érlelt a nap és most szakítom le frissiben, amikor bekapom” – érvelek csak úgy magamnak, és hozzágondolom, hogy hiába hagyogatnám az unokámnak, úgyse jöhet egyhamar Pestről, vagy az ezer kilométerre levő lányomnak, akit ki tudja, mikor látok ismét. Szóval, itt ez a finom kis eperszem, amit én termeltem, és nagy gyönyörűséggel lenyelek.
„Hát persze, ha valaki csak úgy szórakozásból kijön a kertbe, az egészen más” – hagyja rám. És azt hiszem, éppen ebben van a titok nyitja. A jó munkát, amit szívesen csinál az ember, szinte szórakozásnak veszi. Pláne ha közben kint lehet a természetben és ráérősen nézelődhet, sétálgathat, ameddig csak jólesik. Valamiért jobban érezzük magunkat zöld környezetben, ezt már egészségügyi kutatások is bizonyítják: csökken a stresszhormonszint, normalizálódik a vérnyomás. Milyen érdekes: az emberi test még ennyi év után is felismeri, hogy a természetben vagyunk igazán otthon. Évmilliókon át a természet részeként élt az ember, testünk alkalmazkodott a környezethez, és igazából csak az ipari forradalommal lettünk bezsúfolva a városokba. Az 1800-as években az emberiségnek még igen kis százaléka élt városokban ahhoz képest, hogy ma már az emberiség fele be van zárva a betondzsungelekbe. Ösztönösen érezzük, hogy a négy fal közül kiszabadulva a kert, az erdő, a mező, a vízpart megnyugtat bennünket. De még egy park virágai, fái is csökkenthetik a stresszt, amit mondjuk az önként vállalt karantén okoz. Az egyszerű gyönyörök az ember utolsó menedékei?
