Eggyel több dolog van a világon, amit elneveztek és meghatároztak. Ez a kis magyar snassz és neociki. Szalai András művészettörténész definiálta és képes albumba gyűjtötte a jelenség legszebb példányait.
Ez a Magyarországra jellemző sajátos szemléletmód, ami legfőképpen épületeken, kerítéseken, műemlékeken mutatkozik meg, de benne van az emberi magatartásformákban és az öltözködésben is. Kicsit snassz, de a miénk.
(Írásunk alatt nézegessenek képeket a buherákról!)
A szerző a hvg-nek adott interjúban Esterházy Péterre hivatkozik, aki tökéletes magyarázatát adja a szónak: „Egymásba ér minden, minden kicsi, alacsony és szűk. Buherált hétvége, buherált házaspár, buherált házasság. Vannak szabadságok, de nincs szabadság. A buhera alapszó, a Kádár-rendszer főszava.” Főleg a legvidámabb barakkból itt maradt házilagos megoldások esnek tehát ebbe a kategóriába, amiken lehet mosolyogni, de tudomásul kell venni, hogy ezek egy korszak, egy életérzés megtestesülései. Egy olyan korszaké, amikor házilag kellett megoldani mindent abból, ami éppen kéznél volt és úgy, ahogy az ember képes volt rá technikai tudás és jó ízlés nélkül. Közben megváltoztak az idők, de látni még a Balatonnál lakatosművészek, botcsinálta asztalosok által összerakott házakat, kerítéseket. Igaz, egyre kevesebbet. Átveszik a helyüket a hét nyelven beszélő betoncsodák.
„Senkinek sincs ab ovo jó ízlése. A viszonyok a felelősek” – magyarázza Szalai András. Hozzáfűzi, „bizonyára a finnek is szeretik a túlgondolt szépet, szeretnének kibontakozni általa, de azért nem teszik, mert a harmóniára, a formára van elfogadott válaszuk. Magyarországon lépten-nyomon szembejönnek átbeszéletlen, megmagyarázhatatlan építészeti és vizuális gesztusok”.
Engem legalább annyira vonzanak ezek a sajátosan összetákolt szerkentyűk, eszközök, házak, mint amennyire taszítanak. Annyi a derű és a gyermetegség bennük, hogy megindítóak. Nevetnem kell rajtuk. A legváratlanabb helyeken bukkannak fel, mondjuk egy grillállvány csoda Balatonfüred legdrágább pontján, a Vaszary villa alatt, vagy egy dadaista buszmegálló, egy összkomfortos vityilló, vagy egy műanyag flakonokkal megoldott kerítés az alsóörsi, vagy lovasi nyaralósoron.
Emberi reakciók ezek. Vannak köztük extravagánsak, különcködők, és vannak csak egyszerűen rosszak. Mindenesetre halálosan komolyak – de valahogy csődöt mondott a komolyságuk. Önmagukért beszélnek.
A válogatás nem ér véget a Kádár-korszakkal. A szegénységről árulkodó kis magyar snassz folytatódik a neocikivel. A puccos, roncsrázós kreatúrákat nevezték el neocikinek. Érdekes, hogy például a pesti Duna-parti Bálnát is az utóbbi kategóriába sorolja a szerző.
