A chicagói Hildebrandt család keresztúthoz érkezett. A családapa, Russ – aki mellesleg lelkipásztor – kész rá, hogy kitörjön a házasságából, amelyet örömtelennek érez – hacsak nem előzi meg a kitörésben leleményes és labilis felesége, Marion. Megjelent Jonathan Franzen trilógiájának első része, a Keresztutak.
1971-ben járunk, egy nappal szenteste előtt. A házaspár legidősebb fia, Clem hazajön az egyetemről. Feltüzelte az idealizmusa, és olyan döntést hozott, amelynek hallatán apja összeroppan. Húga, Becky régóta a legnépszerűbb lányok egyike volt a gimnáziumban, de most az ellenkultúra kerítette hatalmába. Perry öccsüknek elege lett abból, hogy füvet kell árulnia ahhoz, hogy füvezhessen, és megfogadja: megjavul. A család minden egyes tagja szabadulni próbál valamitől, de ehhez a többieknek is lesz egy-két szava.
Ki mondta, hogy lejárt a nagyregények ideje? Hiába szajkózták ezt sokáig a posztmodern károgók, akik a történet és a nyelv felrobbantásában hittek, akiket az irodalom dekonstrukciója éltetett, ha a 2000-es években jött valaki, és bebizonyította, hogy a történet igenis fontos. A nagyregények korszaka pedig újra beköszönhet, és elhozhat egyfajta irodalmi paradigmaváltást az olvasók legnagyobb örömére.
Jonathan Franzen 2001-es, Javítások című regénye óta már semmi nem lesz ugyanolyan az irodalomban, mint azelőtt volt. Szerencsére. Még akkor is, ha a nagyrealista regények megidézésével az író egyfajta korszerűtlenséget változtatott ismét korszerűvé. A kisvárosok Amerikája, a szétbomló családi kapcsolatok, a széteső szexualitás és az addig megszokott társadalmi rend erkölcsi és gazdasági eróziója persze ismerős lehet már Updike-tól. Franzen bizonyos értelemben az ő nyomdokaiba lép, azonban trükkösebben bánik a jellemrajzzal és a perspektívával. A többgenerációs családregények alkotója úgy használja a horizontot, mint egy rafinált prizmát: újabb és újabb tereket nyit a történelmi és családi emlékezetben. Mintha egy önmagát mindig másképp sokszorozó szellemi horizontot hozna létre.
Jellemábrázolása is ravasz, hiszen nem elégszik meg egy vázlattal, egy silány gipszmásolattal. Ő eleven szobrokat hoz létre: karakterei körüljárhatók, sőt bejárhatók. Észre sem vesszük, és már bennük vagyunk, az ő fejükkel gondolkodunk. Franzen könyveinek olvasása során egyszerre vagyunk mindenki. Az esendő ember megannyi létspektrumát mutatja be annyira részletesen, annyira bőr alá menően, hogy szinte fáj, amikor magunkra ismerünk. Márpedig mindegyik karakterében magunkra ismerünk.
Az új nemzedék legtehetségesebb tagjának tartott Jonathan Franzen titka nem csak ezekben rejlik: a csodálatosan részletesen és mélyre menően megszerkesztett, nagy ívű szövegek más kincseket is rejtegetnek.
Franzennek van véleménye a politikáról, a gazdasági, társadalmi változásokról és a klímaváltozásról is. E véleményét pedig nem rejti véka alá: szereplői már azáltal kritikát fogalmaznak meg, hogy nemcsak saját érzelmi ketrecükben vergődnek, hanem a társadalmi struktúra széthulló és rosszul újraépülő börtönében is.
Hibakereső regényeiben a diagnózis megfogalmazásában jelöli meg feladatát. Ez azért hatalmas vállalás, mert manapság a társadalmi rendszerek nemhogy a tünetek kezeléséig, de sokszor a betegség felismeréséig sem jutnak el.
Legújabb regénye a hetvenes években játszódik, és szintén társadalmi betegségeket mutat be: a társadalom, a vallás, a házasság, a mentális egészség romlékonyságát, rothadását. A Hildebrandt család két legidősebb tagja, kvázi vezetője pont úgy viselkedik, mintha maguk is irányításra szorulnának. Mintha ők lennének a kamasz gyerekek, akik lázadni vágynak, és nem a kamasz gyerekeik, akik pedig álájtatosságba menekülnek. Mert mégis mit gondoljunk egy olyan apáról, férjről és egyházközségi vezetőről, akinek legnagyobb gondja az, hogy már nem fiatal, nem menő, és leginkább azon aggódik, hogy elveszíti „élét”: társadalmilag, lelkileg, kulturálisan, szexuálisan. Vagy mit gondoljunk egy feleségről és anyáról, akinek az életén átívelő hazugsága annyira megmérgezte a lelkét, hogy képtelen magát már emberileg és lelkileg is strukturálni? Minden energiája arra megy el ugyanis, hogy fenntartson egy hazugságon alapuló családot.
Ezzel az idősebb, meghunyászkodó generációval szemben lép fel a fiatalabbik. Az ifjak pedig könyörtelenül kitúrják az öregeket, akik kétségbeesetten akarnak fiatalabbnak tűnni, de igyekeztük nem más, mint az ősz hajúak bohóckodása.
A Keresztút nevű, fiatalok számára kitalált egyházi közösségi csoport, melynek alapja a konfrontáció, szinte az összes szereplőt új ösvényre löki, válaszút elé kényszeríti. A Keresztút nyíltan szókimondó, brutálisan őszinte ethosza szemben áll azzal a hipokrita léttel, amelyben a közösség tagjai, a családok élnek és főként a Hildebrandt család él.
Ám a regény címe nem csak erre a közösségre utal. A kötet szereplői mindannyian kereszteződésbe kerültek, válaszúton vannak: komoly döntéseket kell meghozniuk. És persze az is kiderül, hogy sokszor a komoly döntések a legkomolytalanabbak.
Franzen legújabb regényében nyit a fiatalabb generáció felé. Míg eddigi szereplői házasságukban vergődő felnőttek voltak, akiknek ugyan megismerhettük fiatalkori lényét, mégsem azon volt a hangsúly, ebben a kötetben a kamaszok és ifjak kegyetlensége kerül fókuszba. Olyanfajta kegyetlenség, mely ugyan az őszinteség látszatával kecsegtet, mégsem tudja meghaladni a szülők által kommunikációs nyelvként használt álszentséget. Nem meglepő hát, hogy a hazugság végül csak hazugságot képes szülni, sőt azon túlnőve bizonyos esetben ördögi manipulációt eredményez. Így tehát, még ha meg is oldódik egy-egy probléma a Hildebrandt család életében, az valójában lehet, hogy csak újabb poklok tornácára viszi őket.
Kérdés, merre indulnak majd a trilógia második részében.
A regény a 21. Század Kiadó gondozásában jelent meg, Pék Zoltán fordította, és itt tudják megrendelni.
Jonathan Franzen. Fotó: Gary Calton/Camera Press
