Domján Edit újabb feljegyzést készített a Veszprémi Petőfi Színház egyik előadásáról. Ezúttal az újonnan bemutatott játékszíni darabot, A professzor vallomása című produkciót nézte meg.
– Ezt miért mutatták be itt? – kérdezte a mellettem ülő hölgy az előadás után. – Hisz ennek a tudósnak semmi köze sincs Veszprémhez. Pesten meg Pécsett tanított!
– Talán Füzes János, a szövegíró ajánlhatta Oberfrank Pálnak – találgattam.
Akkor még nem tudtam, hogy Füzes monodrámának álcázott szövegét Pécsett, az egyetemi színpadon már bemutatták. Azt sem, hogy pályázati pénzből (3–5 millió forintból) készült el a mostani veszprémi produkció A magyar tudomány éve a színházban programsorozat keretében. A projekt felelőse az MTA részéről Oberfrank Ferenc, a színházak részéről pedig Vidnyánszky Attila volt. Utóbbi azt nyilatkozta: „a színház hősöket keres, a néző pedig azonosulni szeretne: a tudós személye és dilemmái pedig jó alapanyagot jelentenek a színház számára.”
Vidnyánszky óhaja Veszprémben aligha teljesült. A professzor vallomása nem vált élményszerűvé. Meghitt, szolid ismeretterjesztő előadás lett. Pedig Oberfrank Pál, a rendező és előadó egy személyben – az írói instrukciókhoz pontosan igazodva – igyekezett színpadképessé tenni Füzes művét dr. Romhányi György pesti, majd pécsi patológus professzor (1905–1991) életéről, tanítási elveiről és tudományos nézeteiről.
Sajnos az alapanyag, a szöveg ellenállt mindenféle dramatizálási kísérletnek. A patológus életrajza Füzes János tolmácsolásában (Vasi Szemle 2021/3.) nélkülöz minden drámaiságot. Ez kész csodának tűnhet, hisz minden életben van konfliktus, tragikus helyzet, drámai döntés, van kínlódás, lelki vívódás, hát miért ne lenne egy kórboncnok és egyetemi tanár életében? Már maga a szakma is lehet előítéletek, s így kínlódás forrása. Ráadásul Romhányi a világháborút is megélte, s 1944 decemberében, Budapest ostromakor a pesti orvostanhallgatók Németországba evakuálásakor ő kísérte el a diákokat, gondoskodott halléi egyetemi oktatásukról. Hogy miket éltek meg, azt nem tudjuk meg. 1945 őszére érkeztek haza, s Romhányit Pesten gyanakodva fogadták. Állásából elbocsátották, egy évig fizikai munkára kényszerült, majd boncnokként kapott csak állást Szombathelyen. Náciszimpatizánsnak vélhették, netán az is volt? Vagy nem érdekelte a politika, csak a szakma, illetve a diákok megmentése? A „vallomásból” nem derül ki.
Sajnos a Füzes-szöveg elsimított minden múltbeli drámát, az életeseményeket az emelkedett emlékezés fénykörébe vonta, s anekdotákkal próbált az anyagba életet lehelni, illetve egyes szám első személyű megszólalással. Így történhetett, hogy Oberfrank Pál hetven percig egyetemi tanárként adott elő nekünk, nézőknek. Úgy, ahogy állítólag Romhányi maga is tanított: kérdezve – felelve. A játékszín nézőterén égett a villany, a direktor (akarom mondani, professzor) ránk szegezte biztató tekintetét, kérdezett, és ha valaki megválaszolta a feltett kérdést, nem pirította le. Folytatta a maga válaszával. Miközben tizenhat sűrű oldalnyi szöveget úgy mondott fel, mintha csak most jutna eszébe. Kizárólag a finom, kulturált tónus, a megnyugtató, enyhén monoton hang vallott arról, hogy memorizált szöveget „rögtönöz”. Éberségét azért bizonyította: felfigyelt a telefonokra, igaz, az egyik hangosan szólalt meg, a másik zümmögött. Volt, hogy megkérdezte valakitől, mennyi az idő. Pedig volt órája, egyszer azt is megnézte. De a közvetlenség, az sokat számít, ugye, ez egy közösségbarát színház, az előadás is az, hisz a Füzes-szövegben a színpadi utasítások is arról szólnak, hogy az előadó a nézőket tekintse a maga egyetemi hallgatóinak. Ezért aztán az alvó nézőre se szólt rá Oberfrank, nem penderítette ki a teremből, akarom mondani az „egyetemi előadóból”, igaz, az idős ember nem horkolt. Arra azért rákérdezett, miért mehetett el egy pár a hátsó sorból.
Romhányi tanítási elveiből néhánnyal rokonszenveztem. A kérdéssel indított előadás hatékonyságával mélységesen egyetértettem, más kérdés, hogy ezt ő szókratészi módszernek mondta. Platón dialógusait tanulmányozva én inkább arra jutottam, hogy Szókratész úgy vezette az orruknál fogva a tanítványait, ahogy akarta. Mindegy, Romhányi ettől függetlenül jó tanár lehetett, és abban is igaza volt, hogy a tanítás lényege a leegyszerűsítés.
Romhányi emberi és tudósi értékeit az óra végére senki sem vonta kétségbe, de ez nem zárta ki, hogy a meggyőző, megnyugtató előadás végére már ne bóbiskoljunk. Pedig időnként a diákoktól kapott ajándéktárgyakat is megmutatta Oberfrank, s a háttéren kivetítették mindazoknak az arcképét, akik szóba kerültek. A végén pedig digitalizált filmről a professzor maga is megszólalt. Kár, hogy ugyanazt a kissé erőltetett összegzést mondta el, amivel Oberfrank zárta az egyetemi óráját. Arra gondoltam, ha ugyanezt az anyagot Praznovszky Mihály (Mikszáth- és Madách-kutató irodalomtörténész, muzeológus) kapta volna kézhez, milyen élvezetes, szórakoztató show-műsort tudott volna ebből az anyagból varázsolni: rögtönözve, feltételezésekbe bocsátkozva, állításokat kérdőjelezve, cáfolva, aztán újra állítva, izgalmas show-t. Hát igen, ő született ismeretterjesztő!
Az országban sokfelé készülnek előadások A magyar tudomány éve a színházban projekt keretében. Kecskeméten egy Kodály életéről szóló többszereplős darabot mutattak be (szerzőik a Kovács ikrek), Pécsett Az ember tragédiáját fogják, Debrecenben Németh László Galileijét, Marosvásárhelyen A két Bólyait. Nekünk, veszprémieknek ez jutott.
A vezető képen Oberfrank Pál a monodrámában. Fotó: Veszprémi Petőfi Színház
