A gyerekeim furcsán néznek rám, ha nem akarok beülni egy kávéra Pesten, mondván, hoztam magammal a termoszban. Azon meg pláne mosolyognak, amikor két-három villamosmegállót simán legyalogolok, akár a Petőfi hídon is, mert fölösleges költekezés lenne szerintem háromszáz forintot erre tékozolni. Ugyanakkor mérlegelés nélkül megveszem azt a könyvet, ami tetszik.
Ne keressen senki logikát a költekezésben. Ki tudja, milyen tanult szokások, impulzusok, elvek, lélektani okok befolyásolnak bennünket? No, a reklámszakemberek biztosan tudják. Köztük a pszichológusok. Nekik mindenre van jó válaszuk.
A hatvanhatodik kisautó
Családi körben köztudott, sajnálom a pénzt vendéglőre, mert úgy érzem, feleannyiból elkészítem, talán még finomabban is. Egyáltalán nem biztos, hogy így van, de valamiért ehhez tartom magam. Talán mert soha nem volt annyi pénzem, hogy ne kelljen torkomban dobogó szívvel várni a számlát. Aztán nem veszek például ezerforintos gyümölcsöt, azért se. Egyszer ki tudnám fizetni. Na de ne már! Ennyiért nem kell, majd ha olcsóbb lesz! Nem veszek drága ruhát, pedig tudom, hogy a minőséget és a dizájnt, a stílust meg kell fizetni. De hát én többnyire a szekrénynek vásárolok úgyis! Vannak kedvenc ruhadarabjaim, nagyrészt a lányomtól örököltek, azokat viselem, a többit fel se veszem.
Nevetséges, de például inkább leparkoltatnám a családot Balatonfüred határában, hogy ne fizessünk óránként 300/500 forintot a parkolásért. Pazarlásnak tartom. De mondhatnék rablást is. Lehet gyalogolni, netalán kocogni, még a gyerekeknek is – véleményem szerint. De megveszem a hatvanhatodik kisautót az unokámnak, ha látom rajta, hogy ez most nagyon kell neki. Hülyeség? Hát persze. De egy nagymama, úgy vélem, ezt már megengedheti magának. Ugyanez a helyzet a könyvekkel. Ha meg akarom venni, nem számít az ára.
Húszmilliót Bakért?
Beszélgettem olyan milliárdossal, akinek luxusjachtja ring az alsóörsi és a tribunji kikötőben is. Egy ilyen luxusjacht métere legalább kétszázezer euró, és akkor nem beszéltünk még a kikötői hely, az őrzés költségeiről. Na, ez az ember el van képedve, hogy egy Bak Imre-festményért valaki képes húszmillió forintot kifizetni. (Húszmilliót Bakért? Én soha! – szakad ki belőle indulatosan.) Vagy Csontváryért százmilliókat. Forintban, nem euróban. És ez az ember passzióból lelép a vendéglőből, mire fizetni kellene, hirtelen eltűnik. Vicces.
Gazdag, mert nem ad másnak
Logikátlan lenne a költekezés? Nem biztos. Van azért logika ebben a logikátlanságban. Azt vettem észre, hogy aki gazdag, legszívesebben semmiért se fizetne. Azt gondolja, hogy neki minden ingyen jár. Azért gazdag, mert nem ad belőle másnak – ezt még a nagymamámtól tanultam, aki szinte ingyen varrta a ruhákat a gazdag kuncsaftoknak is. A stafírungot például. Nem tudom, miért nem kérte meg a munkája árát? Jaj, de már megint moralizálok. Pedig csak egy kis színest akartam írni a költekezés logikátlanságáról vagy éppen a logikátlanságban rejlő logikáról.
Fotó: Money compass
