Elragadtatással fogadta a publikum a Latinovits–Bujtor Játékszínben az Alessandro Baricco Novecento című regénye alapján készült majd kétórás monodráma premierjét.
Baricco humanizmusa, humora, látásmódja életre kelt Oberfrank Pál alakításában, Pingiczer Szilárd zongorajátékának kíséretében.
Monodráma? Kisregény? Hangosan felolvasandó elbeszélés? Bármelyik is, egy olyan történet ragad el és nyűgöz le bennünket, amely a valóság és a szürrealizmus – megkockáztatom –, az ezotéria határán egyensúlyozva meséli el a maga őrült, sokszor érthetetlen, de mindenképpen zseniálisan, páratlan improvizációs készséggel játszó Danny Boodman T.D. Lemon Novecento életét. A kisdedet az óceánt Európa és Amerika között járó Virginian fedélzetén találja meg a hajó fűtője a zongorán egy papírdobozban, és adja az új évszázadra (olaszul a Novecento XX. századot is jelent) utaló nevet az újszülöttnek, aki aztán egész életében nem hagyja el az óceánjárót. Novecento végül a kiszuperált, felrobbantott hajóval együtt temetkezik a hullámsírba legendájával együtt. Élete örök titok marad.
A művészi meg nem alkuvás, a művészi abszolútum története a kisregény és az előadás. A hangsúly a trombitás-zenésztárs, barát narrációjában megelevenedő öntörvényű, egyszemélyes univerzumú ember életén, sorsán, az ezeket szabályozó mozgatórugókon van, ezt próbálja megértetni velünk. Ki is ez a furcsa őstehetség, aki semmihez sem fogható muzsikájával elbűvöli közönségét? Miközben szemükből, cselekedetükből kiolvasva személyiségüket, képes zenévé lényegíteni azt, misztikus módon ő maga is közeli képekben látja a világot. Mi pedig csordultig megtelt szívvel próbáljuk megérteni ezt a csodát, amit még maga Novecento sem képes felfogni. Nem maradunk humor és szenvedélyes történések nélkül. A viharos óceánon a fékeitől megszabadított zongorával történő őrült tánc és az azt követő rombolás a két barátot a kazánházba repíti, az okozott kárt ledolgozandó. Az előadás talán legerősebb képe a Jelly Roll Mortonnal vívott zenei verseny. Novecento hírnevének terjedése a Virginianra csalja Mortont, hogy fellengzős viselkedésével, gigerli külsejével a „jazz feltalálójaként” (nevetségesen buta kijelentés) párbajra hívja hősünket. Novecento nem érti a szituációt, és csak a végén pöccen be annyira, hogy technikás játéka nyomán a zongorahúron meggyulladjon a cigaretta. Morton legyőzve, megsemmisülten hagyja el a hajót. Eközben Novecento számára az egésznek semmi jelentősége, hiszen: „…ő valami egészen mást csinált. Ő játszott… Valami olyat, ami nem létezett azelőtt, hogy ő belekezdett volna…” – ahogy barátja, zenésztársa megfogalmazza.
A záró kép, a titok nyitja, amikor Novecento több száz kiló dinamiton üldögélve érteti meg zenészkollégájával, miért is nem hagyta el a hajót eredeti szándéka ellenére. A zongora 88 billentyűje véges, mégis végtelen zene szólaltatható meg rajta. A hajó a maga érzékelhető területével befogható, míg a világ számára felfoghatatlanul végtelen, nyomasztja a számtalan emberi lehetőség. A háború minden lehetséges gyerekét elpusztította – ezt már Baricco humanizmusa mondatja –, az eltűnt nő minden lehetséges nőt elvett tőle. Nincs számára hely ebben a meghatározhatatlanul vég nélküli világban, ezért csak egy választása marad. Búcsúja a paradicsombéli látomással fanyar humorú. A monodráma azonban csak látszólag ér véget. Számtalan nyitott kérdés még nagyon sokáig rezonál bennünk.
Valóság? Legenda? Nem lényeges, a történet a művészlélek örök titkáról így is, úgy is varázslatos.
Kovács Attila
Fotók: Veszprémi Petőfi Színház
