Minden történelmi bajunk forrásaként a mohácsi csatát okolja a magyar közgondolkodás. Ez nem volt mindig így. Mohács ötszázadik évfordulóján fontos kérdés: átváltoztatható‑e a mítosz történelmi megértéssé.
„A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztes nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” Ottlik Géza Iskola a határon 1959‑es regényében így ír nemzeti identitásunk fontos eleméről, a fél évezreddel ezelőtti katonai vereségről. Mohács ötszázadik évfordulóján ugyanolyan aktuális a kérdés: miképp dolgozható fel a nemzeti trauma?
Hogy sokakat foglalkoztat a kérdés, azt a Kabócában összegyűlt szép számú érdeklődő bizonyítja, akik a veszprémi származású, kötődésű Pálffy Géza történész előadására voltak kíváncsiak. Az MTA levelező tagja összefoglalta a török levéltárak anyagait is fölhasználó kutatásait. Reményei szerint a történész szakma új eredményei a történettudat részeivé válhatnak.
Anno, a csata után a 19. század elejéig hősies helytállásként értékelték. Igazi változást a 400. évforduló hozott. Trianon árnyékában 1926‑ban teljesen negatív színezetet kapott, ugyanis az ország feldarabolásának egyik kiváltó oka mögött az ország 1526 utáni szétszakadását és a középkori államiság megszűnését gondolták. Ezzel egyrészt a mohácsi csatát a friss traumával egy szintre emelték, másrészt küldetésüket a Magyar Királyság középkori eszméjéhez kötötték. Az 1945 utáni államszocializmus szintén a maga céljaira formálta a történelmi traumát, amikor bűnbaknak tették meg a főpapokat és a főurakat, a Dózsa-féle keresztes felkelés leverőit. A kétezres években újra meginduló régészeti feltárások is árnyalták a megítélést.
Pálffy Géza beszélt a sztereotípiákról is: „az áruló” Szapolyairól, akinek vajdáként Erdély védelme volt a feladata. Noha igaz, valóban nem ért oda, ezt azonban nem szándékos távolmaradásként értékelik. Az ifjú királyt, II. Lajost ma mélyen hívő reálpolitikusnak látják. Mohácsnál a teljes korabeli közép-európai régió képviseltette magát állami szinten vagy önkéntesen, katonai vagy pénzügyi segély útján.
Mohácsot követően a törökök száz várost és kétezer települést felégettek. Veszprém képét is megváltoztatta a pusztítás, például a püspöki palotát kétszer is mecsetté építették át. Középkori építészeti jellege szinte eltűnt, barokk várossá lett. Vagy a hiányzó magyar lakosság helyett sokféle helyről telepítettek be embereket – csakúgy, mint országszerte. Ezek a változások máig hatnak. 1526 és 1541 sok tekintetben radikálisabb változásokat hozott, mint utóbb Trianon. Bár a területveszteség – éppen az Erdélyi Fejedelemség létrejötte miatt – kisebb volt, mint a 20. század elején, a késő középkorban Budáról irányított jelentős magyar középhatalom örökre elveszett.
Vezető képünk forrása: https://commons.wikimedia.org/
