Anyák, gyermekek, pedagógusok – naptári köszöntési sorrend Magyarországon. És történelmi is: 1925, 1931, 1952, azaz ekkortól törvényes ünneplésük. Egy nap figyelem a lelkiismeret-furdalás ellen. A pénteki kitüntetések szónokai a nemzet napszámosait éltették. Pedig ők nem rabszolgák, nem lámpások, hanem tanárok.
Ebben az írásos köszöntőben az olvasó nem talál megható visszaemlékezéseket az életeket meghatározó tanárokról, noha vannak. Nem talál majd dörgedelmeket az oktatás szétveréséről, a köz-, a közép-, a felsőoktatás, a szakképzés tragikus helyzetéről, noha ez történik. Nem talál romantikus trillákat a nemzet napszámosainak áldozatvállalásáról, egy részének fásultságáról, szakmai tudásának hiányosságárairól, noha ez a valóság. És nem talál eszmefuttatást arról sem, miért nem eredményes e réteg érdekérvényesítési képessége, miért nem áll melléjük sokszáz-ezer szülő, aki látja vergődésüket, noha ez körülöttünk történik.
Ez a köszöntés nem a rabszolgák mai utódjainak, nem a nemzet napszámosainak, nem a lámpásoknak, nem a pedagógusoknak szól, hanem a TANÁROKNAK – dolgozzanak bármilyen gyermekintézményben. A tanár olyan személy, aki rendelkezik megfelelő képesítésekkel és szakmai tudással ahhoz, hogy másokat oktasson. Feladata a tananyag kidolgozása, az órák előkészítése, azok tartása és vezetése. Felelős a tanulók készségeinek, tudásának nyomon követéséért. Értékeli haladásukat, segíti személyiségük kibontakozását. Fejleszti problémamegoldó képességüket, segíti társasági, társadalmi beilleszkedésüket. Mindezek alapja a szakmai tudás. A tanár folyamatosan képezi magát, hogy diákjai a világ változásait megértsék. Ezek teljesítése egész életre szóló program. Aki alávetett, aki gürcöl, akitől folyamatosan áldozatot várnak, erre nem képes. Ne csodát várjunk, hanem jól elvégzett munkát – hasonlóképp, mint a tetőfedőktől, a cukrászoktól.
Nézzük a fogalmat: bármilyen hihetetlen, de a magyar nyelvben a pedagógus elnevezés egészen a huszadik század második feléig nem honosodott meg. Eredete a görög rabszolga elnevezésre vezethető. A paidagogosz (gyerekfelügyelő) a házon kívül kísérte a rábízott gyermeket, többnyire az iskolába, de nem ő tanította. Később a rabszolgák Rómába menekültek, a latin nyelvbe így kerülhetett a paedagogus, tanár elnevezés.
Rómában létrehozták a paedagogiumokat olyan képzőhelyekként, ahol gyakorlati ismeretekkel bővíthették az oda járók tudását a földműveléstől a könyvkiadásig, titkári teendőkig, fordításokig.
Ezt az iskolán kívüli és túli szerepet a keresztény kultúra már a II. századtól felhasználta, így ők lettek a keresztény tanítók. A latin nyelvű középkori Európa a tanítókra megőrizte a latin magister, praeceptor szavakat, a paedagogus az iskolai élet tárgyalásából szinte teljes egészében eltűnt. Megtalálható viszont az első magyar kézzel írt kódexben a tanító kifejezés.
Az 1985-ös oktatási törvény rögzítette először nyilvánosan, azóta a jogszabályokban megmaradt. A nyelvészek szívesen változtatnának rajta jónéhány tanárral egyetértésben.
Mi viszont mindazoknak köszönjük szakmai munkáját, akik gyerekeket tanítanak!
Fotó: Szollár Zsófi / Index
