Boldogan megyek a lányommal kutyát sétáltatni a veszprémi állatotthon új telepére. Lépkedünk, de legtöbbször kocogunk vidáman a kutyákkal a mezőn, a bicikliút mentén. Bennünket is magával sodor a megismételhetetlen pillanat mámora.
Máskor, más sétáltatóval biztosan másként alakulnak a dolgok. Kapnak jutalomfalatot, amikor már élénken figyelik a papírcsörgést a zsebünk irányából. Várják. Kell ez, hogy érezzék a szeretetet és szépen fejlődjenek, fényes legyen a szőrük.
Ez az egy-két óra a világok legjobbika. Ilyenkor minden olyan egyszerű, csak egymásra figyelés és játék van. Egymás szemébe nézés. A kutyák nagyon meghatóan tudnak ránk nézni, öröm vagy félelem van a szemükben, máskor várakozás, szomorúság.
Amikor kihozzuk őket a kennelből, először rohannak izgatottan, húzzák a több méteres pórázt. Aztán erősen szaglásznak, szökdécselnek, játszanak, örülnek a szabadságnak. Amikor kifáradnak, akkor engedelmesen követnek bennünket. Vannak köztük nagyon intelligensek. A legkevesebb, hogy értik a vezényszavakat: áll, ül, fekszik! Ők azok, akik szinte azonnal átlátnak rajtunk. Egyből tudják, hogy szigorúak vagyunk, vagy engedékenyek, például.
Ilyen intelligens Carlos is, akit a veszprémi állatotthon kutyái közül karácsonykor megsétáltattunk Rubyval együtt. Carlos okosan viselkedett, ráadásul tele van szeretettel. Várható volt, hogy gazdira talál, nagyon megérdemli, szívből örülünk neki! Ruby is biztosan kikerül a menhelyről, mert ő is figyelmes, tanítható, csak még nagyon fiatal, kajla. Ötletszerűen a lábunkhoz dörgölőzik menet közben, összegabalyítja a pórázt, néha majd elbotlunk benne. Ő el tud ugrani, mi meg bukdácsolunk, de nem haragszunk rá. Semmiképpen sem. Abszolút átérezzük a sorsát, hogy fiatal létére sokat szenvedett, mire megérkezett a menhelyre, hogy majd innen igazi otthonra találjon.
Érdekes cikket olvastam a HVG januári számában arról, hogy átalakulóban a kutyák szerepe az ember életében. Egyre többen társat, családtagot keresnek a négylábúban, egyfajta társ-, gyerek- vagy unokapótlékot. Egy lényt, aki a szemünkbe néz, átérzi a hangulatunkat is, lehet hozzá beszélni és mintha értené is. Kerekre nyílt szemekkel figyel, ragaszkodik hozzánk önzetlen szeretettel, ami egy csoda.
Néhány évtizeddel ezelőtt még elsősorban őrző-védő, terelő feladatai voltak a kutyáknak az ember körül, ehhez nagy erőre volt szükségük, nagy hangra és nem ártott félelmetesen kinézniük. Ma már ezek a tulajdonságok egyenesen taszítják a városi embereket, akik ölelgethető „plüssállatot” szeretnének a kanapéjukra. Gondolom, így aztán nem könnyű gazdit találni az állatotthon lakói közül sem azoknak a kutyáknak, akik genetikailag nem felelnek meg ezeknek az új elvárásoknak, ha a fajtájukat terelésre, vadászatra, ne adj’ isten!: kutyaviadalra tenyésztették ki.
A kutyák háziasításának ebben a modern kori hullámában az számít előnynek, hogy melyik állatok barátságosak. Az etológus szerint a segítőkutyák lesznek a nyerők, akik jól tolerálják az új helyzeteket és elviselik az idegeneket. Carlos és Ruby ilyenek az Állatvédő Egyesület Veszprém új menhelyéről, a karácsonyi sétán megtapasztaltuk, milyen szabadon és boldogan lehet velük élni.
Vezető képünkön: Carlos tele van szeretettel, bújik az emberhez. Fotók: a szerző
