„…az életnek, mindennek, ami él, nincs más célja, mint a lehető végső időig megmaradni és megújulni.” Ez a mottója Mészáros Ernő levegőkémikus utolsó könyvének, de egész élete, az életműve is következetesen ehhez a gondolatmenethez hasonlatos.
Életének 91. évében, 2026. március 16-án zirci otthonában elhunyt Mészáros Ernő levegőkémikus, meteorológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a veszprémi Pannon Egyetem professor emeritusa – tudatta az MTA.
Nem volt unalmas élete, könnyűnek meg pláne nem mondható, de kívülről nézve nagyon szépnek látszik, amit jórészt magának és szinte páratlan megújuló képességének, nyitottságának köszönhetett. Gazdag életművet hagyott maga után, de ha jobban belegondolunk, kiderül, mindvégig a teljességében át nem látható világ mélyben rejlő titkait kutatta. Életében végigkísérte valamiféle szeizmikus érzék, amellyel a maga és mások kedvére megragadta és górcső alá vette a nagy, ismeretlen témákat. Nemcsak a szakterülete, a levegőkémia, a meteorológia, de az irodalom terén is kifinomult érzékkel választott. Amikor a Pannon Egyetemen nyugdíjazták, akkor elkezdett francia irodalmat fordítani, Goncourt-díjas regényeket. Az ő tolmácsolásában jelent meg például Atiq Rahimi Türelemkő című, nagy figyelmet keltő műve 2009-ben a Magvető kiadásában. Emlékszem, amikor Bodor Ádám estjén a Veab-ban azt mondta, ha újra születne, író lenne. Mire válaszként Bodor Ádám nagy derültség közepette megvallotta, ő viszont mindig arra vágyott, hogy meteorológus legyen, mert ezt a hivatást mindig úgy képzelte el, ábrándozik egy ember valahol a hegyekben, nézi a felhőket és mellesleg kezeli a mérőműszereket. Persze a meteorológia sem a régi már, messze van a természetben való nézelődéstől.
Mészáros Ernő tudta ezt a legjobban, aki a Pannon Egyetemen megteremtette azokat a feltételeket, amelyek által légkörkutató csoportja erős műhellyé vált azokkal a tanítványokkal, tanárokkal, akik viszik tovább a tőle kapott tudást és filozófiát. Mert a levegőkémia nála mindig is közel állt a filozófiához, hiszen utolsó ismeretterjesztő könyvében sem mást kutatott, mint hogy miért vagyunk, mi végre az ember és miért van élet a Földön. Szerette átlépni a határokat a tudományágakban is, ahogy az életben, összefoglalni a résztudományok eredményeit, mert ahogy hangsúlyozta, a Természet egységes egész. Mindig is a végtelen, metafizikai terek foglalkoztatták.
A hatalmas tudása, de a még több megválaszolatlan kérdés ellenére sem esett soha kétségbe. Nem lett pesszimista, sőt inkább azt mondhatnám, hogy ennek a gazdag és szép életnek semmi nem volt ellenére, ami boldogságot okoz. Zirci házuk mindig nyitva állt a barátok előtt, feleségével, Ágival örömmel fogadtak bennünket jókedvű beszélgetésekre. Ültünk a teraszon a semmihez sem hasonlítható zirci friss levegőn, miközben a legkülönlegesebb bakonyi pálinkákkal, házi sajtokkal és Ági kitűnő konyhájának más remekeivel kínáltak bennünket. Szerették másokkal megosztani a jót mindenből. Mindennek tudtak örülni. Talán azért is tudott örülni Ernő mindennek, amit az élettől kapott, amit munkájával elért, mert pesti mélyszegénységből származott, ismerte a nélkülözést, ami gyerekként nem tűnt annak, mert fogalma sem volt, hogy az élet másmilyen is lehet.
Sokszor elmesélte, hogy piarista tanára indította el a tudományos pályán azzal, hogy észrevette a jó fejű gyerek tehetségét és tanulásra ösztönözte. De aztán mégis felülemelkedett benne a vagányság, az úgyszintén benne szunnyadó testi képességek lehetősége, amikor majdnem focista lett belőle, csak egy sérülés mentette meg a meteorológia számára.
Életrajzából tudjuk, hogy 1953‑ban a József Attila Gimnáziumban érettségizett, majd 1957‑ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán szerzett meteorológusdiplomát. 1961‑ben védte meg egyetemi doktori értekezését. „A nemzetközileg ismert és megbecsült, a levegőkémia tudományterületének születésénél bábáskodó tudós az Országos Meteorológiai Szolgálat Légkörfizikai Intézetének igazgatója, majd a Veszprémi Egyetem professzora volt. 1985‑ben az MTA levelező, 1990‑ben pedig rendes tagjává választották. 1992 és 1999 között a Földtudományok Osztályának elnöke volt. 2002 és 2008 között a Veszprémi Akadémiai Bizottság (VEAB) elnökeként is dolgozott. A tudományos közösségben szinte egyedülálló módon két munkahelyén is nemzetközi hírű tudományos műhelyt épített fel, a VEAB elnökeként pedig új alapokra helyezte az Akadémia régiós társadalmi szerepvállalását.
Több szakkönyvet, ismeretterjesztő művet, sőt regényeket is írt és fordított, igazi reneszánsz emberként nyitott maradt az egyetemes emberi kultúra értékei, a tudományok és művészetek iránt” – áll az MTA közleményében, amit halála kapcsán adtak ki.
Eredményeit egyebek mellett Akadémiai Díjjal és Széchenyi‑díjjal ismerték el.
Sokáig úgy láttuk, életében nincs nagy szerepe az idő múlásának, vitalitását, munkakedvét szinte az utolsó évekig megőrizte. Szépen élt és szépen halt meg. Békésen elaludt. Emléke tovább él velünk.
Vezető képünkön: Mészáros Ernő akadémikus, levegőkémikus. Fotó: Pannon Egyetem
