Vannak helyzetek, amikor az ember nem szívesen ír. Nem azért, mert ne lenne véleménye, hanem mert pontosan tudja: amit le kell írnia, az sokaknak nem fog tetszeni. Mégis le kell írni. A Kétfarkú Kutyapárt indulása ilyen ügy – állítja véleménycikkében Kész Zoltán.
Kezdjük az alapoknál. Egy normális demokráciában az induljon a választáson, aki akar. Sőt: minél többen indulnak, annál jobb. A politikai verseny lényege éppen az, hogy különböző elképzelések, világképek és megoldások közül választhatunk. Ebben nincs vita. Csakhogy mi nem egy normális demokráciában élünk. És itt kezdődik a probléma.
Lehet persze elvi síkon beszélni arról, hogy „mindenkinek joga van indulni”, meg hogy „a választók majd eldöntik”. Ez igaz… egy tankönyvben. De a valóságban egy torz pályán játszunk. Egy olyan rendszerben, ahol a játékszabályokat nem a tisztességes verseny, hanem a hatalom bebetonozása határozza meg.
Ebben a helyzetben minden indulás politikai állítás. Akkor is, ha valaki azt mondja, hogy ő „csak viccel”. Csakhogy egy bizonyos ponton túl ez már nem vicces. Amikor az életünkről, a jövőnkről van szó, akkor a politika nem stand-up-műfaj. A Kutyapárt részéről gyakran elhangzik: nem értik, miért támadják őket, hiszen sokan nyíltan kampányolnak a Tisza párt mellett. Mintha itt pártok közötti szimpátiaverseny zajlana.
De nem erről van szó.
Én nem a Tisza mellett kampányolok. Nem egy párt mellett. Hanem az ország jövője mellett. És ebben a helyzetben van egy nagyon prózai kérdés: van-e olyan matematikai forgatókönyv, amelyben a kis pártok indulása növeli az esélyét annak, hogy az ország kimozduljon ebből az állapotból?
Nincs.
Lehet ezt szépíteni, lehet mögé ideológiát gyártani, lehet azt mondani, hogy „mi nem vagyunk hajlandók taktikázni”. De a választási rendszer nem kérdezi meg, hogy ki mennyire tiszta szándékú. A rendszer számol. És a számok azt mutatják: a Kutyapártra leadott szavazatok jó eséllyel elvesznek. Nem erkölcsileg, matematikailag.
Ez az a pont, ahol a politika kilép az elvek világából, és belép a felelősség világába. Mert lehet azt mondani, hogy „mi csak képviseljük a saját közösségünket”. Csakhogy minden egyes szavazat ebben a rendszerben több, mint önkifejezés: következménye van.
És itt jön a személyes rész.
Veszprémben indul Szücs Zoltán. Több mint húsz éve ismerem. Nem egy arctalan jelölt, nem egy politikai kalandor. Egy hús-vér ember, akinek neve, múltja, kapcsolatai vannak ebben a városban. Éppen ezért nehéz nem feltenni a kérdést: miért? Miért adja a nevét ahhoz, hogy egy olyan politikai játék része legyen, amelynek a végkimenetele előre borítékolható? Miért vállalja, hogy, akarva vagy akaratlanul, hozzájáruljon egy olyan rendszer működéséhez, amelynek egyik legfontosabb eleme a látszatverseny?
Lehet azt mondani, hogy ez túlzás. Hogy a Kutyapárt „színt visz a politikába”, hogy „alternatívát kínál”. De ma Magyarországon nem a színek hiányoznak. Hanem a tét. És ebben a helyzetben minden döntésnek súlya van. Annak is, ha valaki indul. És annak is, ha valaki erre szavaz.
Lehet ezen megsértődni. Lehet azt mondani, hogy ez „nyomásgyakorlás” vagy „morális zsarolás”. De valójában ez csak egy kérdés: mit akarunk most?
Még egy ciklust ebből a rendszerből, vagy egy esélyt arra, hogy változzon valami?
Mert a kettő egyszerre nem megy.
A DK-ról pedig még írni sem szeretnék.
Kész Zoltán
Vezető képünkön: Kész Zoltán. Fotó: Huszti István







