Van az a vereség, amely már nem egyszerűen politikai történés, hanem tükör. Hideg, kegyetlen, torzításmentes. Most ilyen tükör áll az Orbán Viktor vezette rendszer előtt – de ők makacsul nem akarnak belenézni.
A Fidesz reakciója nem meglepő, inkább tankönyvi példa a gyászfeldolgozás kezdeti stációira. Először tagadás, aztán ködös magyarázatok, ellenségkeresés. A belenyugvás még nem jött el. Mintha a valóság csak egy rosszul sikerült kommunikációs kampány volna, amit egy új szlogennel majd helyre lehet tolni. A „megújulás” szó már elhangzott – de súlytalanul, mert nincs mögötte sem felelősség, sem személyi következmény. Egy rendszer akar megújulni úgy, hogy a csúcsa érintetlen marad. Az azonban nem megújulás, ha – ahogyan a viccben van – csak a tapétát cserélik le.
Kétségbeesett magyarázatkeresés
Közben a bukott külügyminiszter hirtelen felfedezi a független médiát. Interjút ad, magyaráz, riogat. A jól ismert panelek kerülnek elő: háborús veszély, „háborúpárti” Európa, külső erők. A valóság helyére a saját eddigi narratívájukat próbálja állítani, mintha az ország választói nem saját akaratuk, saját tapasztalataik szerint, hanem titkosszolgálati jelentések befolyására szavaztak volna. Ez már nem politika, inkább reflex: ha baj van, kiabálni kell, megsértődni, vádaskodni, mert a csend a legleleplezőbb.
A párt körüli, egykor szellemi hátországnak nevezhető kör – ha maradt még egyáltalán belőle valami – szintén keresi a kapaszkodókat. Jönnek az abszurd magyarázatok: Paks II. elmaradása, nyugati titkosszolgálati beavatkozás, közösségi média elfogultsága. Mintha a választók nem hús-vér emberek lennének, hanem manipulálható statisztikai hibahatárok. Egy dolgot nem mondanak csak ki: hogy a vereség oka maga a rendszer.
A szembenézés hiánya
Pedig a történet nem bonyolult. Tizenhat év után elfogyott a párt és vezetőjének hitele. A korrupció nem elszigetelt botlásként jelent meg, hanem a rendszer létformájává vált. A „nemzeti” retorika mögött egyre látványosabb lett a luxus, a kiváltság, az érinthetetlenség. És amikor mindez összeér, akkor már nem kommunikációs problémáról beszélünk, hanem morális válságról.
A hasonlat adja magát: a Talleyrandnak tulajdonított híres mondat a Bourbonokról – „semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek” – most kísértetiesen pontos. A hatalom nem tanult a saját hibáiból, de a saját mítoszait, hatalomgyakorlási praktikáit nem hajlandó félretenni.
Persze vannak repedések. Másod- és harmadvonalbeli szereplők már beszélnek korrupcióról, túlzásokról, „luxizásról”. De ez még csak szemérmes suttogás, nem valódi szembenézés. Nevek nélkül, felelősség nélkül, következmények nélkül. És ami talán még beszédesebb: még ők sem tudnak kilépni a régi keretből. A „nemzeti oldal”, a „kereszténység” számukra továbbra is csak a Fideszt jelenti – mintha a nemzet fogalma egyetlen párt tulajdona lenne.
Szembejön a valóság
Pedig a számok makacs dolgok. A mérések – például a Medián legfrissebb adatai: Tisza 65, Fidesz 25 már nem egyszerű figyelmeztetések, hanem ítéletek. Ahogyan Horn Gábor mondta – nem épp talleyrandi cizelláltsággal – Gyurcsány Ferencnek a 2008-as elveszített népszavazás után: „Nem azt mondták, Feri, hanem hogy menj a p…ába!”
A kérdés most nem az, hogy a Fidesz képes-e megmagyarázni a vereséget. Hanem az, hogy képes-e végre megérteni, tükörbe nézni. Mert a kettő között ott húzódik az a vékony, de sorsdöntő határ, ahol a politika vagy megújul – vagy végleg a múlt részévé válik.
Úgy tűnik, egyelőre csak annyi történt, hogy a király kénytelen volt belenézni a tükörbe, de azt még mindig nem látja, hogy meztelen…
Lengyel János
Vezető képünkön Orbán Viktor és Robert Fico. Fotó: Attila Kisbenedek, forrás: AFP






