Folytatódik az Úriemberek sorozat a Netflixen. Bár veszített a humorából, akkora a sikere, hogy már a harmadik évadot is megrendelték. A helyzet az, hogy még így komolyabbra fogva is szórakoztató, vicces ez a szeptemberben debütált nyolcrészes második évad. Ahogy az Guy Ritchie rendezőtől/szerzőtől el is várható.

Guy Ritchie, az Úriemberek (The Gentlemen) krimisorozat meghatározó szerzője és rendezője a második évadban is a tőle megszokott módon önfeledten játszik a gengszterfilmek toposzaival, kiforgatva, szürreális humorral nevetségessé téve azokat, ugyanakkor igyekszik némi filozófiát is belevinni, például az elátkozott örökségről. Mintha egyre jobban izgatná a morális, egzisztenciális válsággal küszködő politikai, gazdasági elit válsága, amely kénytelen-kelletlen szövetségre lép a gengszterekkel. Hiszen ott a hőn áhított pénz drogban, fegyverben. Talán már csak az arisztokraták finnyás ízlése és fennhéjazó esztétikája jelenti a határvonalat gazdagok és bűnözők között.

Brutális, mégis nevetünk

Eran Creevy rendező is jegyzi a második évadot Guy Ritchie mellett, szerzőtársként ő is felveszi a stílust, ami tobzódik fantáziadús képekben, filmes idézetekben, groteszk ötletekben. Pörgős ritmusban, lendületes vágással és kameramozgással dolgoznak. Kivéve, amikor nem, olyankor a hosszas narrációt filmes nyelvben szokatlan, mulatságos feliratokkal, kiemelésekkel oldják. Anélkül, hogy spoilereznék, annyit mondhatok, hogy brutálisan kegyetlen jelenetek vannak ebben a szeptemberben műsorra vett második évadban is, ahogy Guy Ritchie azonos című 2019-es filmjében és a sorozat első évadában. Brutális, mégis nevetünk. Talán mert ez a fajta stílus és a végső kétségbeesés, amiről szól, az élet-halál harc, az ember teljes kivetkezése önmagából megengedheti akár a mulatságot is.

Láthatjuk, hogyan veszíti el együttérzését, a lelkiismeretét egy volt ENSZ tiszt, mellesleg Halstead hercege, Eddie, aki kezdetben igazi úr, megpróbál simán megszabadulni az apja halálával megörökölt birtokon marihuána ültetvényt működtető maffiától. Ám közben rákap a gyilkolás ízére. Eleinte önvédelemből, meg hogy elsimítsa a családját terhelő több millió font adósságot, de aztán ráérez a biznisz lehetőségeire. Ebből lesznek a konfliktusok, azaz a sorozat.

Japán bérgyilkos és albán kokainmaffia

Na, aztán amikor elszabadul a fantázia, akkor már olyasmi, mint becsület, törvény, emberélet nagyjából senkit nem érdekelnek, annál inkább a lehetetlenebbnél lehetetlenebb, azaz viccesen attraktív szituációk. Ami a rendező, szerző szemére vethető, túlságosan is igyekszik szenzációval szolgálni a nézőnek, bevet mindent, a japán bérgyilkostól, a homoszexuális ősz politikustól és az olasz meg albán kokainmaffiától kezdve a szektaőrülteken és a vándorcigányokon keresztül az olasz esküvőig. Persze minden szituációval Eddie-nek kell megküzdeni, ki másnak, ha nem a főszereplőnek, aki gyorsan megtanulja, hogy neki is 24 órában rendelkezésére áll a maffia extra hullaeltakarítója, akit meg is dolgoztat rendesen. Patakokban folyik a vér, lőnek és robbantanak eszementen. Látjuk beindulni a gépezetet, amiből senki sem jöhet ki jól. A maffiafőnök nem tűr ellenszegülést még a legkisebb kérdésekben sem, és a legkevésbé egy elszabadult tehetséges újonctól. Izgalmas látni a herceg átalakulását, visszatérő rémálmában már nem átallja uralkodónak képzelni önmagát.

Szlenges beszólások, remek színészek

Lampedusán, az Olaszországhoz tartozó kis szigeten forgatták az Úriemberek második évadát. De nem annyira a táj érdekes benne, mint a gengszterszubkultúra, a gazdagok durva világa, amit a rendező nagy élvezettel tesz nevetségessé. Könnyű kézzel, viháncolva forgatja ki életük sablonjait, csak úgy szórja a szlenges beszólásokat.

A színészek lubickolnak a rájuk írt szerepekben. „Hótt” komoly főszereplők és eszement mellékfigurák erősítik egymás hatását. A főszereplő Eddie Horniman angol arisztokratát, volt ENSZ-tisztet, aki a szóban forgó kannabisz birodalmat megörökli, Theo James remek alakításában látjuk. A nők általában háttérbe szorulnak Guy Ritchie macsó világában, itt viszont van egy női főszerep is, Susie Glass, a maffiafőnök tökös lánya, aki gyakorlatilag apja börtönbüntetése alatt a drogbirodalmat vezeti. Kaya Scodelario gyilkos karaktert formál ebből a csinos újgazdag nőből. Rezzenéstelen arccal követi el szofisztikált érzelmi manipulációit.

Azért a történet szálait a háttérben mégiscsak a megfáradt, öntelten felszínes szociopata marihuánabáró mozgatja. Ray Winstone megszemélyesítésében tipikus zsarnokot látunk, aki mindent tud mindenkiről, még ha börtönben ül is, és látszólag már csupán a postagalambok röptetésének meg a véres steakek élvezetének él is.

Nem maradhatott ki a történetből Vinnie Jones, a rendező egyik kedvenc színésze, rá osztotta a birtok vadőrének szerepét, aki rendíthetetlen lojalitással, az úrnő iránti szerelemmel védi a családot. Realisztikus játékának méltóságteljessége tompítja az egész történet fekete humorát és inkább a tragikus vonalat erősíti.

A fekete humor legfőbb hordozói a félnótás figurák, mindenekelőtt Eddie bátyja, Freddy Horniman, akit Daniel Ings személyesít meg emlékezetesen. Szinte minden bonyodalomnak ő lesz az okozója. Felejthetetlen tyúkjelmezben, puskával a kezében. Aztán van itt szektás tiszteletes az ő verőlegényeivel meg cuki kis ázsiai fűtermesztő, aki angyali ártatlansággal csodálkozik rá a világra. Ufó? Vagy csak állandó kábulatban a fiú? Mindegy, nem úgy tűnik, hogy nagy dilemmái lennének, a hülyeségig naiv.

Vezető kép forrása: VPROCinema