Domján Edit ezúttal a Kabóca Bábszínház 56 26, avagy A vak csillag című előadására hívja fel azok figyelmét, akik színházba nem a közhelyeik (például fekete-fehér látásmódjuk) megerősítéséért járnak, s nem is csupán szórakozásért vagy elérzékenyülésért.
A Kabóca Bábszínház új – felnőtteknek és kamaszoknak szóló – előadása szórakoztat és elérzékenyít is, de az érzelmeket nem vegytisztán kínálja, hanem komplexitásukban s Veszprémben még szokatlan, meghökkentően új formában. A premierdarab címe is különös, kicsit rejtvényszerű: 56 26, avagy A vak csillag. A két szám két dátumot jelöl: a cselekményidőt – 1956 októberét, novemberét –, illetve a visszatekintés időpontját, 2026-ot. Utóbbi az író-rendező testvérpáros – Mohácsi István és Mohácsi János – darabbéli szemszögét is jelezheti: mi a fontos számukra az ’56-os forradalomból és szabadságharcból 2026-ban.
Úgy vélem, e nézőpontot az elmúlt évtizedek fájdalmas tapasztalatai alakították ki. Többek közt az a felismerés, hogy szabadság és rend áhított közösségi céljai („szabadság, te szülj nekem rendet”) még 1989 után sem kerültek egymással összhangba. Nem jött létre szabad polgári rend, mely nemcsak a hatalmon kívülieket szabályozza, korlátozza, hanem a hatalom birtokosait is, s egyforma lehetőségeket teremt mindenki számára. Megesett, hogy a hatalom szférájában fékevesztett szabadosság, normavesztés érvényesült (a lehető legrosszabb értelemben felfogott szabadságérvényesítés), a hatalom bástyáin kívül pedig kiismerhetetlen, szeszélyes rendhez kellett a többségnek igazodnia, alárendeltté vált, kiszolgáltatottá.
A címben van egy Vörösmarty-utalás is, a „vak csillag”. Legpesszimistább romantikusunk A vén cigány hatodik versszakában beszél a kiérdemelt vagy inkább kiérdemelhető reményről: „A vak csillag, ez a nyomorú föld. / Hadd forogjon keserű levében, / S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől. / Tisztuljon meg a vihar hevében, / És hadd jöjjön el Noé bárkája, / Mely egy új világot zár magába.” A remény, a vak remény színháza lenne az 56 26?
Vörösmarty egy levert szabadságharc után (mellesleg a krími háború idején, 1853-ban) fogalmazta meg a maga vágyát: legyen a sok szenvedésnek vége, a kínlódásnak pedig értelme. A Mohácsi testvérek és a zeneszerzőtárs, Kovács Márton közös darabja mintha négy évtized nyűgeire reagálna: szülessen egy új világ, melyben kisebb lesz az alávetettség, kevesebb az igazságtalanság, a norma- és szabályszegés. A szabadság ne nélkülözze a rendet, a normák betartását (fent, a hatalom szférájában sem), s a rendtevési buzgalom ne korlátozza minimálisra a szabadságot (lent).
Hogy mindez hogyan kapcsolódik ’56-hoz? Forradalom idején felcserélődik a fent és a lent. Mások kerülnek hatalmi helyzetbe, azok, akik addig lent éltek, és mások lesznek a kiszolgáltatottak. S a hatalmi pozíció hajlamosít a visszaélésekre forradalomban is.
Jómagam ilyesmit látok bele a darabba, s érzek bele a színészek fergeteges játékába, mely önmagában is revelatív erejű. Nyolc színész játszik 20–30 szerepet átváltozások pergő sorában (mintha a történelmi szerepváltásokat is parodizálnák), s néha bábokat, néha árnyjátékot vonnak be az élő színészi játékba. Mindemellett még arra is van érkezésük, hogy a darab zenéjét időnként felerősítsék, a négy kiválóan játszó zenész ritmusait az utcakő koppanásaival, énekkel, tánccal nyomatékosítsák.
A történelmi játék pária sorsú emberek történéseit állítja középpontba, a Mária Valéria nyomortelep forradalmárrá vagy épp besúgóvá lett lakóinak történetdarabkáit. Köztük van egy tolvaj, az Ecseri piacon Jampecnek csúfolt Pusztai Palkó (Zöldi Ákos Tamás), továbbá Palkó barátja, egy naiv, de kalandvágyó kamasz, aztán egy besúgó házmester s egy prostituált, akiből a felkelők egy csoportjának parancsnoka lesz (Szakács Nadin). (Ez a lány akár Brecht Kocsma Jennyjének a magyar változata is lehetne.) Nem túl kifinomult emberek nem túl épületes sorsát követhetjük a műben. Látjuk őket ÁVH-börtönben, a Köztársaság téren, a Sztálin-szobornál, az utcai harcokban, a házmesternét pedig a Köztársaság téri pártszékházban is. A telepiek közül kerülnek ki a hősök és az áldozatok is, a harcokban elesettek, illetve a kivégzettek. Értelmiségi státuszú csupán a rádióban szólal meg, ő Nagy Imre. A rádió maga is szereplője a darabnak: ezt hallgatják az emberek, ennek felnagyított képe adja a hátteret. A forradalom idején ez az egyetlen információs forrás, a támpont.
Hogy hogyan válnak az öntudatlan emberek hősökké, egyúttal gyilkosokká, azt népi hiedelmek – mítoszok, mesék, legendák – megjelenítésével érzékelteti a darab. E mesék fejezik ki a nyomorgók elemi vágyait: a csodák iránti szükségletet, az igazságtétel és a bosszú vágyát, s e fikciók jelölik ki a gyűlölet célpontjait is. A központi figura e történetrétegben Sobri Jóska, pontosabban a szelleme (Czéh Dániel). Dzsinn módjára szabadul ki egy betyárbutykosból, s az ő szabadságvágya, dühe sodorja magával a forradalomba Palkót s a többi elégedetlent.
Ebben a „valóságmesében” Sobri a forradalom, a szabadság (és a szabadosság, a forradalmi önkény) szelleme lesz. Megtalálja ősi ellenségét, Vaskónét is, az örökös rendtevőt a hatalmaskodó és följelentgető házmester alakjában (Markó-Valentyik Anna játssza briliánsan), de legyőzni őt most sem képes. A nő bebábozódik, s a bábból hamarosan egy másik, még hatékonyabb rendtevő, rendcsináló, Kádár János bújik elő fehér pillangóként. Hogy aztán a szabadság-szabadosság kaotikus állapotát szovjet tankokkal számolja fel, rendet és nyugalmat teremtsen, a halotti csend nyugalmát. Igaz, a forradalmi történések karneváli forgatagában is pusztulnak el ártatlanok, a szabadság mámora félelemmel vagy dühvel párosulva önmagában is gyilkos koktél, s az is előfordul, hogy mások feláldozásával menti bőrét a forradalmár. Fekete-fehérben nem gondolkodhatunk egy Mohácsi-darab hőseiről, ahogy saját életünk szereplőiről sem.
A tragikum jelen van az 56 26-ban, de nem tudjuk átadni magunkat tartósan a megrendülésnek, a félelemnek, a szánalomnak, egyéb katartikus érzéseknek, mert van egy felszabadító, örömteli légköre az előadásnak. Ez az öröm és felszabadultságérzés az alkotók művészi függetlenségéből, játékos önfeledtségéből fakad, no meg a közös munka öröméből. Hogy ők együtt világot teremtenek, vagy legalábbis jól megforgatják, felforgatják az ismert világot. Parodisztikus túlzásokkal, gegekkel, humoros szójátékokkal, szatirikus célzásokkal. A készlet, aminek anyagával zsonglőrködhetnek, adott: a valóság brutális tényei egyfelől, s a népi vágyálmok mesékbe stilizált fordulatai és allegorikus figurái másfelől. Ez az anyag persze korlátokat is állít, mint ahogy magának a színmű írásának, színpadra állításának is megvannak a maga korlátai, szigorú szabályai. Megvan a rendje, melyhez – a jó előadás érdekében – igazodnak az alkotók. Szabadság és rend harmóniáját így teremtik meg. Nem forradalommal, nem a gőz kiengedésével, nem politológusi intelmekkel, hanem művészi alkotással, kreativitás és felelős munka ötvözésével. Egy kis közösség képes rá, vajon a nagyobb mikor lesz?
Fotó: Peka Roland
