A nő a Kazal utca felől bukkant elő a sötétből. Amikor elhúzott mellettem határozott léptekkel, az illatán kívül – „parfuma di donna” – éreztem, hogy feldúlt. Remegett. Ami akár annak is tulajdonítható, hogy ilyen magas sarkú cipőben nehéz stabilan haladni, de annak is, hogy a kurta szoknyácskájában és rövid kabátkájában enyhén szólva nem volt túlöltözött a februári éjszakában.
Bélelt bőrkabátom és kötött sapkám ellenére éreztem, hogy a hőmérséklet fagypont alatti, a budai hegyek felől pedig csípős szél furakodott át a lakótömbök között. Azt nem láttam, hogy a feltűnően csinos teremtény gépkocsiból pattant-e ki, vagy valamelyik Kazal utcai lakás melegéből távozott hirtelen felindultságában. Jobbról megelőzött, és úgy tűnt, hogy meg sem áll a Dunáig. Felgyorsítottam lépteimet, hogy ha netalán így történik, ezt idejekorán meggátoljam. Az kizárt, hogy a jeges vízbe ugranék utána, az Audi szalon magasságában valahogy csak visszatartanám. Igyekeznék meggyőzni, hogy ha a K-hídról a sötét mélybe veti magát, eltörik a cipője sarka (a Kis-Duna ugyanis befagyott), rosszabbik esetben akár a lába is, amit utána begipszelnek, és rém kellemetlen gipszelt lábbal járkálni…
Valaki megszólalt mögöttünk.
Egy férfi, akinek már volt annyi esze, hogy az időjárási körülményekhez öltözött: nagykabát, kesztyű, sál… Feltételezem, hogy a nevén szólította a nőt. Valamit kiabált utána, a nő erre még inkább felgyorsította lépteit. A férfi is megelőzött (szabályosan, balról). Gyorsan kiszámítottam a haladási sebességüket: a Duna előtt utol fogja érni, még itt a Búza (becenevén Buzi) utcában. Így is történt. A pizzéria magasságában utolérte, és megpróbálta átkarolni. A nő indulatosan – mintha egy törlőrongy esett volna le a vállára a nyolcadik emeletről –, határozott mozdulattal lesöpörte a férfi bal karját.
Először.
Másodszor már nem volt ennyire határozott.
A harmadik próbálkozásnak már nem állt ellen.
Megállt.
A férfi valamit mondott neki, a nő nem fordult felé. Durcásan hátat fordított.
Először.
Aztán, harmadszorra hirtelen megfordult.
És szorosan átölelte.
Így értem utol őket. Ha valamit mondtak volna egymásnak, ilyen közelből talán megértem. Elhaladtam mellettük, elmentem a kuvaiti kis boltig (bármennyire is hihetetlen, de való igaz, hogy a tulaj az olajos Kuvaitból költözött a délibábos Magyarországra, az üzlete a dűlő szélén áll, ahova a Pacsirtamező felől odahallatszik – a birkanyájak bégetése helyett – a HÉV zakatolása).
Megfordultam. Úgy álltak ott mozdulatlanul, szorosan összefonódva, mint a szerelmesek Klimt festményén. Melegítették egymást a zord éjszakában. Megnyugvással tértem haza. Kis szerelmi dráma, nem tragikus, mint például a veronai szerelmesek, Trisztán és Izolda vagy Parisina és Ugo története, de a Kaszásdűlő sem hasonlít semmiben Cornwallhoz, még kevésbé Riminihez.
(Elnézést, ha az olvasó a bulvársajtóra jellemző cím miatt átverve érzi magát! Ilyen a Búza-bulvár. Hogy valós-e a fenti történet? Igen, megtörtént. Mint ahogy tájképeket is csak létező táj alapján festek, a történeteim is valósak. Kivéve, amikor nem.)
Csorba Zoltán
