Még egy jó film! Ruben Östlund (48) svéd rendező ráduplázott, második filmje, A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness) is elnyerte Cannes-ban, az Arany Pálmát. Ebben a szatirikus, szórakoztató alkotásában folytatja, amit A négyzetben (The Square) elkezdett: a dúsgazdagoknak, a celebeknek, a „művészvilágnak” – egyszóval korunk hangadóinak – a cikizését.
Azaz ismét kortárs társadalmi szatírát forgatott, amelyben a nyugati fogyasztói társadalmat teszi nevetségessé. Ruben Östlund szociális szatíráival bevallottan a spanyol szürrealista rendező, Louis Bunuel nyomdokaiban halad. Első filmjében, a 2017-ben Arany Pálmával kitüntetett A négyzetben a kőgazdag műgyűjtők, műértők, sztárművészek életéről rántotta le a leplet nagyon szórakoztatóan. Most pedig egy újabb réteget vett célba, a celebeket, influenszereket, modelleket, a divatvilágot. Egyszóval, azokat, akik villámgyorsan meggazdagodnak, és utána azt se tudják, mit kezdjenek önmagukkal.
Az egymás után begyűjtött két Arany Pálmával Östlund csatlakozott az olyan halhatatlanok társaságához, mint Coppola, Kusturica, Haneke.
A május 28-án zárult 75. cannes-i filmfesztivál győztes alkotása, A szomorúság háromszöge című, egy luxus-hajóutazásra kíséri el a gazdag celebeket. Harris Dickinson brit színész játssza a modellt, akinek leáldozóban a karrierje. Teljesen kiakasztja egy művészeti vezető megjegyzése, miszerint nincs rendben az a kis háromszög a szemei között, az orra fölött a homlokán, azaz „a szomorúság háromszöge”. Barátnője, a szintén modell Yaya (Charlbi Dean), hogy felvidítsa, elviszi magával egy potya luxusutazásra, amit azzal érdemelt ki, hogy sok követője van az Instagramon.
A luxusjachton, amelyre felengedték az „idiótákat”, a látszatgazdagokat – váratlan dolgok történnek. Először is, az amerikai kapitányról (Woody Harrelson) kiderül, hogy marxista és az ideg-összeroppanás szélén áll. Felolvassa a Kommunista kiáltványt, amikor leissza magát az alkoholista orosz oligarchával. Ott van a társaságban többek között egy brit nyugdíjas házaspár, akik taposóaknák és kézigránátok eladásából gazdagodtak meg.
Na, ez a jacht nem is hajózhat másfelé, mint a katasztrófába. Viharban felborulnak, egy lakatlan szigeten kötnek ki, ahol a dologtalan utasok egy új valósággal kénytelenek szembenézni. A pénzük itt semmit sem ér. Egy szempillantás alatt érvényét veszti a társadalmi hierarchia, amiben addig léteztek. A létért való küzdelemben nincsenek szegények és gazdagok. Az egyetlen ember, aki segíthetne rajtuk, az a vécé-takarítónő (Dolly de Leon) a hajóról, a nő, akit eddig senki észre se vett. Láthatatlan volt, mint a többi munkás, a kiszolgálószemélyzet többi tagja.
A két és fél órás szatirikus vígjátékot – amelynek egyik csúcsjelenete, mindjárt az elején a nagy hányás, illetve később a székelés szuper plánban mutatva – nagy ovációval fogadta a közönség a 75. cannes-i filmfesztiválon. Heves reakciókat is kiváltott az alkotás. A hányás alatt volt, aki megszakadt a nevetéstől, más a méregtől kapott gutaütést.
A rendező a díjátadón azt mondta: „Amikor elkezdtük ezt a filmet, egyetlen célunk volt: olyan filmet készíteni, amely érdekli a közönséget, és amely a provokáció által elgondolkodtat.”
Vannak, akik bőszen kritizálják a filmet, köztük a Hollywood Reporter, amelynek munkatársa azonban elismeri, hogy „legalább kerek történetet kapunk arról, mi történik, amikor már megint a szépség és a szex válik a legfőbb fegyverré és mindenki a luxus bűvöletében él”. Túlságosan is magabiztosnak, önelégültnek tartja a hollywoodi kritikus ezt a gyanús filmet, a gazdagok privilégiumainak, világának a kicikizésében.
Érdekes interjút közölt a belgrádi Politika napilap Ruben Östlunddal A pokolban nem kell szocializmus címmel.
Ebben a svéd rendező annak a sejtésének ad hangot, hogy mi itt, Kelet-Közép-Európában sokkal jobban fogjuk érteni ezt a filmet, mert annyi mindent átéltünk már. A humort, amivel ezt az egész társadalmi kérdést gazdagokról, szegényekről, ingyenélőkről boncolgatja, a gyerekkorából hozza a rendező. Az édesanyja ugyanis a hatvanas években baloldali elkötelezettségűvé vált, igazi svéd kommunista lett belőle. A bátyja pedig, talán, hogy az anyját bosszantsa, konzervatív jobboldalinak vallotta magát. Parázs vitákra emlékszik a családi asztalnál, amelyben az anyja védte a keleti blokkot, a bátyja pedig a Nyugat kapitalista-demokrata értékeit. Később ő maga is elkezdte tanulmányozni Margaret Thatcher, Ronald Reagan beszédeit. – Szórakoztató fiú volt – jegyezte meg az utóbbiról. Ő mondta: „A szocializmus csak a paradicsomban működik, a pokolban nincs rá szükség.” Östlund szerint Marxnak sok mindent a szemére lehet vetni, de tagadhatatlanul jó szociológus volt. A mai kapitalisták sokat tanultak tőle. Csak azt nem fogják fel, hogy túl hangosan hencegnek a gazdagságukkal.
Östlundnak más direkt forrásai is voltak még ehhez a filmhez. A felesége divatfotós. Tehát a divatvilágot, a divatipart is közvetlenül ismeri. Ez az egyetlen iparág, amiben a nők keresnek jelentősen többet a férfiaknál. Östlund azt mondja, sok milliárdost ismer, akik jótékonykodnak, de ezt nem látja megoldásnak, ezzel nem váltják meg a világot. Marhaságnak tartja a hollywoodi filmeket, amelyek arról szólnak, ha a jók legyőznek egy rossz kapitalistát, helyreáll a világ rendje. Mese a holdba.
A film kegyetlenül kigúnyolja nemcsak a gazdagokat, de a szegényeket is. Azért, mert megérdemlik, állítja a rendező. Micsoda abszurd irónia, hogy a taposóakna- és bombakereskedő brit nyugdíjas házaspár mutatkozik legcivilizáltabbnak a történetben! Azt képzelik magukról, hogy a demokrácia megteremtésének és megtartásának harcosai. Maradjunk annyiban, hogy nagyon nem korrekt és nevetséges, bohóc világban élünk.
Ruben Östlund filmjét, A szomorúság háromszöge címűt szeptember 8-án mutatják be a magyar mozikban.
Vezető képünkön Ruben Östlund rendező a szombati díjátadón. Fotók: DW
