Több estén keresztül koncertezik Veszprémben, a Pannon Várszínházban Udvaros Dorottya, a színésznő, a díva, akiről a legfrissebb ÉS-ben az olvasható: úgy vonul át „vándorként” a Katona József Színház új Cseresznyéskertjében, hogy ebben a pár pillanatnyi jelenetben, a tekintetében benne van minden. Véleménye a világról, merthogy Tarnóczi Jakab Csehov-rendezése erről szól, a széthullásról, világunkról, „ahol mindenkinek meg van a maga baja és hozzá a maga igaza”.
Udvaros Dorottya belenevet a világ képébe, de önmagát sem kíméli. Ironikus A túlélő dala című önálló estjében is, amely műfajról mellékesen megjegyzi, a színészek egymás között viccesen „önáltató” vagy „önellátó” esteknek szokták nevezni ezeket. Szójátékon alapul az est első dala, a 21. század című is:
„Descartes azt mondta: Cogito ergo sum / Gondolkodom, tehát vagyok (….) Gondolkodom, vagyok… / Vagy nem gondolkodom? / Vagy tán nem is vagyok? / Így én hová jutok? (…) Milyen idők ezek? (….) 21. századdal én úgy vagyok / Gondolkodom, tehát nem vagyok.” És így tovább forgatva Descartes legendás mondását.
Ember legyen a talpán, aki elénekli Bereményi Géza nyelvtörő, filozofikus szövegeit. De Udvarosnak ez prímán megy. A dalok közben arról mesél, hogyan születtek az est gerincét képező, Majdnem valaki című lemezük dalai Bereményi Géza íróval és Hrutka Róbert zeneszerző-gitárossal. Utóbbi a színpadon aktív részese az estnek is, benne a meglepetésszámokkal. Olykor az összekötő szövegekhez is van hozzáfűznivalója, mintegy ellenpontként.
Nagyon érdekesek a színésznőnek ezek az apró, improvizatív, összekötő történetei önmagáról, az édesanyjáról, aki színésznő volt és a kecskemétiek csak Camikának hívták (lévén C-vel írta a nevét: Camilla), és aki rendre elájult a bemutatók előtt és a kórházban rakták össze a szerepre, holott gyönyörű, tehetséges nő volt, akit meghurcolt a rendszer. Mesél Bereményiről is, arról, hogy mennyire olvas az ő legtitkosabb gondolataiban is az író, mennyire átlátja az érzéseit és ez neki mennyire jólesik. Ugyanakkor van olyan is, amelyiknek a szövegével nem ért egyet, de elénekli.
Ezek a laza szövegek közelebb engednek egymáshoz bennünket, művészt és nézőt, valamiféle aktivizáló energiát, érzelmeket és a képzeletet felszabadítva. Különben, mi más is lehetne az értelme a színháznak, ha nem éppen ez? Ember találkozik az emberrel. Tekintet, lélegzet, hang. Ezért marad fenn a színház a mindenható technológia, internet világában is, annak ellenére, hogy ha úgy vesszük, lényegében egy elavult forma. Mégis nagyon kell nekünk az a kisugárzás, ami a színpadról jön. A művésznek ugyanakkor arra a kisugárzásra van szüksége, ami a nézőtérről éri őt. Erről is beszél Udvaros Dorottya két dal között, a színházról mint fenoménről.
Ez a kisugárzás, de azt is mondhatnám, szenvedély, benne nagyon megvan. Bármilyen műfajban játszik, ez nagyon átjön a vagánysággal együtt. Már több mint négy évtizede „szlalomozik” a színpadon, ha kell, tragika, de naivának is ragyogó, mert mindjárt a paródiáját, a groteszk vonásait is hozza a szerepnek. Úgy komika, hogy tragika, a végzet asszonya, megunhatatlan. Mennyi naiva szerepnek mutatta meg a bonyolultságát pályafutása során! Neonaiva – írta róla egyik méltatója. A rendezők elsőre mindig a nőt látták meg benne, mert valóban van valami ellenállhatatlanul erotikus a lényében. Érzéki csáberő. Ez benne van ebben az önálló estjében is, amit kitalált önmagának.
Őrzi a magyar színjátszás primadonna mítoszát. A díva legendáját. Rajta a színjátszás aranykorának visszfénye, az egyszer volt, hol nem volt aranykoré, de az alternatív színjátszásnak a Katona József Színházban tetőző aranykoráé is. Mint a régi mestereknek, a kisujjában van a szakma, forgatja, előhívja a nézőből a színházi emlékezetet. Érzi, hogy királynő, de akkor is mindennél jobban szereti karikírozni önmagát.
Egyedül áll az üres színpadon, na jó, azért mégsem teljesen egyedül, hiszen ott van Hrutka Róbert a zenésztársakkal. Tele a nézőtér, sok fiatal is eljött, és a díva, a sztár mindannyiunkhoz úgy beszél, olyan közvetlenül énekel nekünk, mintha itt ülne mellettünk. Miközben a dalokat hallgatjuk, el is feledkezünk arról, hogy kik is vagyunk, hol is vagyunk, el is feledkezünk a világról.
Figyeljük a színésznő élettörténetének, barátságainak, küzdelmeinek a kibontakozását, a verekedéseit az intézetben, ahol nevelkedett, a sztorijait arról, hogy mennyire nem képes választani és Bereményi ezt mennyire tudja, amikor elkezdi őt elárasztani a dalaival, amikor ő igazából csak egyet kért tőle. Könnyedén, közvetlenül és őszintén beszél. Nem eljátssza, pláne nem megjátssza, hanem előadja. Jó nézni, jó a dalaiban gyönyörködni, a hangok átváltozásában dallammá, lélekké, képpé és ezek összességévé. Visz bennünket. Segít túlélni ezt a katyvaszt, amit 21. századnak neveznek.
A túlélő dala után be kell ülni valahova egy pohár vörösborra. Az estről nem beszélünk, mert bármit mondanánk, hülyeség lenne, csak megtörné a varázslatot.
Vezető kép: Udvaros Dorottya úgy beszél, olyan közvetlenül énekel nekünk, mintha itt ülne mellettünk (Fotó: port.hu)
