Vannak kiállítások, amelyek egyszerűen beköltöznek egy térbe. És vannak olyanok, amelyekről utólag már nehéz eldönteni, hogy a hely értelmezi-e a műveket, vagy a művek tanítanak meg másként nézni a helyet. Géczi János Kentaur – hasított plakátok című kiállítása Balácán ez utóbbiak közé tartozik.

Mire a látogató végigjárja a római villa romjait és a dekollázsok közé lép, már nem ugyanazzal a tekintettel nézi a köveket, mint amikor megérkezett. És amikor távozik, valószínűleg a letépett plakátokra sem úgy tekint többé, mint korábban.

Ez a kiállítás ugyanis nem elsősorban képeket mutat. Hanem nézni tanít.

A Villa Romana Baláca eleve különös hely. A romok nem rekonstruálják a múltat, hanem a hiány felől teszik átélhetővé. A mozaikok töredékesek, a falak csonkák, a tető eltűnt, a lakók rég nincsenek jelen. A látogatónak kell továbbépítenie mindazt, amit a kövek már nem tudnak megőrizni. A régészet itt nem egyszerűen tárgyakat mutat be, hanem a képzeletet hozza működésbe. A rom nem befejezett látvány, hanem feladat.

Éppen ezért tűnnek magától értetődőnek Géczi János dekollázsai ebben a közegben. A művész évtizedek óta letépett plakátokból építi képeit, de Balácán ezek a munkák mintha elveszítenék városi eredetüket. Már nem az utcáról érkezett papírfelületeket látjuk, hanem olyan tárgyakat, amelyek szinte régészeti leletekként kezdenek viselkedni. Nem azért, mert régiek, hanem mert ugyanúgy nyomokat olvasunk rajtuk, mint a római köveken.

A dekollázs története rendszerint az előlap felől mesélhető el. A plakát letépése, az egymásra rakódó rétegek feltárása, a véletlen kompozíciók felfedezése mind a műfaj ismert gesztusai. A Kentaur kiállítás újabb munkái azonban egy váratlan fordulatot hoznak. Több képen már nem a plakát képes felülete jelenik meg, hanem a hátoldala. Papírrostok, ragasztónyomok, rozsdafoltok, az idő és az időjárás lassú munkája alkotja a kompozíciót. Mintha a művész nem a plakátot, hanem magát az időt állítaná ki.

Ez a fordulat többet jelent egyszerű technikai újításnál. A hátoldal olyan felület, amelyet eredetileg senki sem akart látni. A plakát mindig az utcának készült, a tekintet megragadására. Géczi azonban megfordítja ezt a viszonyt. A kép többé nem közölni akar valamit, hanem figyelni tanít. A reklám helyét átveszi az anyag, az üzenet helyét a nyom. A látvány így fokozatosan elveszíti aktualitását, és valami sokkal tartósabbá válik: az idő lenyomatává.

Ebben a pillanatban válik igazán fontossá Baláca.

A régész számára egy elszenesedett gabonaszem vagy egy hulladékgödör gyakran többet mond egy letűnt világról, mint egy aranypénzekből álló kincslelet. Nem azért, mert értékesebb, hanem mert hétköznapibb. Mert használatot, életet, emberi jelenlétet őriz. Géczi dekollázsai hasonló logika szerint működnek. Nem a plakát ünnepi arcát mutatják meg, hanem azt a felületet, amelyet a város maga sem vett észre. A művészet itt nem nemes anyagokat emel piedesztálra, hanem a jelentéktelennek hitt maradványoknak ad figyelmet.

Kurdy Fehér János találóan nevezi ezeket a munkákat pszeudo-archeológiai leleteknek. Valóban úgy állunk előttük, mint egy feltárás során előkerült tárgyak előtt. Csakhogy ezek a leletek nem egy letűnt civilizációból érkeznek. A mi városi világunkból származnak. Éppen ezért egyszerre ismerősek és idegenek. Olyan felületeket látunk, amelyek mellett nap mint nap elmegyünk, mégsem vesszük észre őket.

A kiállítás címe sem véletlen. A kentaur mindig két világ határán áll. Ember és állat, természet és kultúra között. Géczi művei is ilyen határhelyzetben léteznek. Egyszerre emberi gesztusok és természeti folyamatok eredményei. Egyszerre műalkotások és talált tárgyak. Egyszerre tudatos kompozíciók és az idő rajzai. Nem feloldják ezt a kettősséget, hanem megőrzik.

A kiállítás legnagyobb érdeme azonban mégsem ez. Hanem az, hogy észrevétlenül megváltoztatja a néző tekintetét.

Amikor kilépünk a római villa romjai közül, a kövek ugyanazok maradnak. Géczi képei is ugyanazok. Mégis másként nézünk egy rozsdás korlátra, egy málló vakolatra vagy egy félig letépett plakátra. Nem azért, mert mindenben műalkotást akarunk látni, hanem mert rájövünk: a világ tele van olyan felületekkel, amelyeknek hátoldaluk van.

És talán itt ér össze végleg a római villa és a dekollázs. Mindkettő arra emlékeztet, hogy a dolgok jelentése ritkán található a felszínen. A kövek, a papír, a rozsda vagy a hiány önmagukban nem beszélnek. Csak akkor kezdenek jelentést hordozni, amikor megtanuljuk olvasni őket.

A Kentaur ezért nem egyszerűen jól sikerült kiállítás. Inkább egy lassú nézési gyakorlat. Arra tanít, hogy a világ nem attól lesz gazdagabb, ha több képet látunk benne, hanem attól, ha hosszabban időzünk azok előtt, amelyek már régóta ott vannak a szemünk előtt.

Fotók: a szerző

Lengyel János