Csak úgy roskadoztak a szilvák azon az utolsó nyáron, az érett gyümölcsök a kiszáradt földig húzták le a fát. Odaálltál elé, gyengéden tartottad az ágakat, nehogy egyetlen termésed is idő előtt a porba hulljon, s kérted, hogy fényképezzelek le.
Te, aki sosem szerettél a központban lenni, pózoltál a kamera előtt az elnyűtt sárga pólódban, fürdőgatyában és strandpapucsban, fejeden az elmaradhatatlan ajándék baseballsapka.
Ne haragudj, ha nem megyek ki halottak napján a temetőbe idegen emberek és idegen sírok között bóklászni és megállni egy gránitlap előtt, melybe idegen kezek a nevedet vésték. Hideg volt a temetőben. Arcomba fújt a metsző szél a rideg januári fagyban. S te a meleget szeretted. A forró nyarakat, amikor Trabanttal húztunk le Széplakra a vállalati üdülőbe, hideg söröket ittál és áztattuk magunkat a langymeleg vízben.
Mai napig az orromban a nyári hajnali pecázások Duna-szaga, téli reggeleken a frissen sült kenyér illata a kenyérgyári úton, a május elsejei legfinomabb virsli-mustár a kollégáiddal, a kis gyerekülés fémszaga, amint tekersz velem az óvodába. Látom a bicikli kormányán az érdes kezed.
Köszönöm, Apa, hogy nem engedtél el az uszodába, amikor még nem tudtam rendesen úszni. És köszönöm a Vakond nadrágját. Hát persze, hogy nem sírtam, amikor összevarrták a fejem.
Gondosan rendezgettük a hetven szál gyertyát a tortádra. Akkor töröltem meg utoljára a szemüvegedet. Ma sem értem, hogy láttál ki azon a tejüvegen. Nem koszos volt, nem mondanék ilyet, hogy koszos volt, a kétkezi munkád, faforgácsok, bogarak és könnycseppek száradtak és rakódtak az üvegekre.
Most sem sírok, csak tűnődöm, megvan-e még az a szilvafa vagy az új lakó kivágta.
Miklós Zsuzsanna
