Van, amikor nem robban ki a botrány azonnal, hanem csak utólag áll össze a kép. Most a kultúra támogatása körüli hírek mutatják meg az elmúlt 16 év rendszerének minden visszásságát.
Pár napja derült ki, hogy a Nemzeti Kulturális Alap a múlt év végén szép csöndben 12–14 milliárd forintot osztott szét „kiemelt kulturális programok támogatása” címen. A pénzek nem nyílt pályázaton keresztül ítéltettek, hanem egy szűkebb, kevésbé átlátható „döntési” folyamat során.
A támogatások nagyságrendje legtöbb esetben pár millió és pár tíz millió forint között mozgott, de egyes esetekben ennél jelentősen nagyobb összegek kerültek egy-egy szervezethez. Több kedvezményezett nevére rákeresve láthatjuk, hogy nem sokkal a döntés előtt alapították. Más esetekben a támogatottak köre egyértelműen a Fideszhez köthető kulturális és könnyűzenei – de néha egyértelműen civilnek álcázott politikai – szereplőkből áll.
Természetesen nem a kis falvaknak juttatott 1–2 milliókkal (koncertek, falunapok) van a baj, bár ezt csak az adott közösség tagjai tudják megmondani, hanem a nehezen igazolható nagyságrendekkel, vagy tisztázatlan szereplőkkel. Csak néhány kiragadott példa: akad olyan határon túli folyóirat, amely közel 40 millió forintot kapott évi 8 szám megjelentetésére, van villanyszereléssel foglalkozó kft., amelynek csaknem 20 millió jutott kulturális programok szervezésére. A sor tetszőlegesen folytatható tovább, akár a több száz milliós nagyságrendekig. Ha valakinek van gyomra, és bírja a vérnyomása, érdemes végigböngészni a listákat, rákeresni egy-egy támogatott szervezet nevére, mert az NKA a botrány kitörése után(!) kénytelen volt feltenni a felületére az összes támogatotti listát, ahogyan a törvény egyébként is előírja. Soknak még weboldala sincs, de olyan is több akad, melyre a Google egyetlen egy találatot sem ad. Rögtön adódik a kérdés: miféle kulturális munkát végezhettek ezek a szervezetek, melyekről semmilyen információ nincsen, mivel érdemelhették ki a kimagasló támogatást?
Akadnak persze valóban értékes és tartalmas programok a támogatottak között, olyanok, amelyek tényleg érdemesek arra, hogy a közösség pénzéből – átlátható módon – támogatást kapjanak. Nem szabad minden szervezetet automatikusan a bukott rendszer hívének bélyegezni. Ám nagyon sok esetben egyszerűen lehetetlen elhessenteni a gyanút.
A helyzet súlyát jól mutatja a megítélt összegek nagyságrendje: ugyanez az NKA nyílt(!) pályázatot írt ki az idei évre „Magas színvonalú irodalmi rendezvénysorozatok, melyek a kortárs magyar irodalom sokszínűségét népszerűsítik, vagy egyedi rendezvények megvalósítása, melyek kiemelkedő szépirodalmi értékeket tudatosítanak” címmel, összesen(!) 20 millió forintos keretösszeggel. Ugyanez az NKA – mely a magyar szépirodalmi folyóiratok legnagyobb, sok esetben egyetlen támogatója – a teljes éves működésére 2026‑ban összesen(!) 180 millió forintot biztosít nyomtatott és 90 milliót online lapokra. Ebből körülbelül 30–35 nyomtatott és mintegy 20 online folyóirat próbál meg fennmaradni egy teljes éven át. (Az már csak hab a tortán, hogy a folyóiratokhoz még sem hír a döntésről, sem pénz nem érkezett, pedig már négy hónap eltelt az évből…) A kérdés adja magát: ha van ennyi pénz kultúrára, akkor azok a szervezetek – sok esetben több évtizedes szellemi műhelyek –, amelyek működése valóban folyamatos és ellenőrizhető, miért nem kapnak kellő támogatást?
Ez a most napvilágra került eset nemcsak a források elosztásáról szól, hanem elsősorban az átláthatóságról, a bizalomról. Amikor jelentős közpénzeket osztanak ki nyílt pályázat nélkül, és a döntések háttere nem világos, az óhatatlanul kérdéseket vet fel – függetlenül attól, hogy pontosan kik és milyen célokra kapták a támogatást.
Az új kulturális kormányzatnak ezt a – rég elvesztett – bizalmat kell visszaépíteni az állami rendszerek és alrendszerek felé, mert az látszik, hogy elsősorban nem a forráshiány, hanem a források átláthatatlan elosztása a legnagyobb rákfenéje a mai magyar kulturális élet támogatásának.
S félő, hogy az élet többi területén is hasonló a helyzet…
Lengyel János
