Pár napja egy régi barátnőmmel a munkámról beszélgettünk. Meséltem neki a szemléletformáló foglalkozásokról is. Ezek nem előadások, hanem olyan alkalmak, ahol különböző gyakorlatokon, helyzeteken, aktivitásokon keresztül lehet közelebb kerülni az autizmus megértéséhez.
Azt gondolom, az autizmust nem lehet pusztán hallottak vagy olvasottak alapján megérteni. Egy kicsit bele kell helyezkedni – vagy legalábbis megpróbálni. Azért tartom fontosnak, hogy jobban megértsük az autizmust, az autista embereket, mert nagyon sokan vannak. Ott vannak az iskolákban, a buszon, a munkahelyeken, a boltban, sokszor a saját családunkban is. És nagyon nem mindegy, hogy értjük-e őket. Hogy tudunk-e jól támogatni. Kapcsolódni. Vagy furcsának, esetleg zavarónak látjuk őket.
Meséltem neki egy élményemet, ami nagyon megmaradt bennem. Egyszer egy középiskolában tartottam szemléletformáló foglalkozást. Aztán nagyjából fél év múlva visszahívtak ebbe az iskolába egy egészségnapra. A program végén odajött hozzám egy lány, és azt mondta:
– Amikor múltkor nálunk voltál, nagyon sok mindenben magamra ismertem. Elindultam, utánajártam. Diagnózist kaptam. És ez nekem felszabadító volt. Mert most már értem magam. Nem gondolom, hogy furcsa vagy béna vagyok. Tudom, mi van velem. És ez nagyon jó.
Ez a visszajelzés nekem is nagyon sokat adott. Hiszem, hogy az elfogadás alapja a megértés, ami az autizmus esetén is igaz, de nem csak mások irányában. Önmagunk megértése és elfogadása nélkül nehezen tudunk másokat is elfogadni.
Van egy apuka: felnőtt, sikeres ember, informatikai területen dolgozik. A kislányát pár éve diagnosztizálták, és ahogy egyre többet megtudott az autizmusról, elkezdett saját magára is ráismerni. A diagnosztikai kivizsgálására előreláthatóan nyáron kerül majd sor, de már most is úgy tekint magára, mint érintettre. Kezdi megérteni a korábbi helyzeteket, reakcióit. Például most már azt is érti, miért bosszantja, ha valaki tüsszent, és neki erre azt kell mondania, hogy „egészségedre”. Nem a gesztussal van gondja, hanem azzal, hogy nem világos számára, miért kell ilyen helyzetekben megszólalni. Nem érzi természetesnek, hogy automatikusan reagálnia kell valamire, amikor ő maga semmilyen érzelmi késztetést nem érez erre. Olyan lehet ez számára, mintha egy furcsa társasjáték szabályait kéne követnie.
Az autizmusnak külső jele nincs. Ez egyfelől megkönnyítheti az életet, mert nem kelti fel a figyelmet, nincs előre megítélés, „skatulyázás”. Másfelől nagyon meg is nehezíti, mert ha valami nem látható, hajlamosak lehetünk tudomást sem venni róla. Vagy csak furcsálljuk. Nem értjük. Elítéljük. És ami még fontosabb: ha nem látjuk, akkor az elvárásainkat is úgy igazítjuk, mintha a másik ember mindenben „átlagosan” működne. És ha mégsem úgy reagál, nem úgy viselkedik, akkor jön az értetlenség, a bírálat, a félreértés, az elégedetlenség.
Szerintem nagyon fontos, hogy minél többen, minél többet tudjanak az autizmusról – nem leegyszerűsítő, nem szenzációhajhász, hanem valós, árnyalt tudást szerezve. Mert ez visz közelebb a megértéshez. És a megértés az, ami alapot ad az autizmus valódi elfogadásához.
Szerző: Brokés Judit
Vezető kép: A Csillagbusz című könyv borítója. Az AutiSpektrum Egyesület kezdeményezésére és gondozásában megjelent könyvet dr. Stefanik Krisztina írta, a rajzokat Bartos Erika készítette.
