Almádi a világok legjobbika – írhatnám Candide után szabadon, de a kedves olvasót nem szeretném félrevezetni, valóban erről szólnak képeslapjaim.
Az első rögtön a könyvtárról. Mondjanak nekem még egy olyan várost, ahol 40 fokos hőségben reggel 10-től este 8-ig várják az olvasókat divatos hetilapokkal, az idén megjelent szépirodalmi alkotásokkal (nem majd évek múltán, amikor már jócskán leértékelve is megvásárolhatók!), ingyen wifivel, asztali számítógépekkel, s legfőképp: mosollyal, jó szóval. És némi hűvössel. Amit úgy érnek el az okos könyvtárosok, hogy kitárják a nagyterem kétszárnyú ajtaját, s azon áramlik be a művelődési központ előteréből a klimatizált levegő. Az élelmesebb kultúrnépek oda viszik ki az újságokat olvasni, a többiek pedig várnak, egyszer majd csak lesz forrás a könyvtári levegő hűtésére is. A könyvtárosoknak kellett eldönteniük, nyitható ablakokat szeretnének egész esztendőben vagy klímát nyáron – a város költségvetéséből ugyanis csak egyikre futotta. A bölcs döntés következtében az olvasóknak csak öt hónapig kell kibírniuk a meleget, viszont cserébe tiszta levegőt szívhatnak az év mind a tizenkét hónapjában. Ami a mai világban, lássuk be, igazán luxus.
A második képeslap a VasútArtjáró mélységéből tör fel csakúgy, mint annak az erdélyi harmonikásnak a dallamai, aki délelőtt tizenegy tájban foglalja el helyét összecsukható kis horgászszékén a színes alkotások alatt. Dalaival igyekszik jókedvet csempészni a sietős fürdőzők arcára, ám meglehetősen nehézkesen megy, a zeneszámokat nem ismerik föl a strandra igyekvők. Nem csoda, az úr másik három társával Erdélyből, azon belül is Csíkországból hozta a Balaton partjára az ottani mulatságok muzsikáját. Füreden kezdett, azzal azonban nem számolt, hogy a település majdnem világvárossá lett nyaranként, a tangóharmonika ugyan izgalmas hangszer, de nem a nagy tereken, a hatalmas tömegben. Így aztán a fekete posztónadrágos, fehér inges zenészünk hiába öltötte magára az otthoni ünneplőt, nem akart csörrenni a tokban az apró. A papír ötszázast maga tette bele, nyilván azt remélte, akkor tán mások is ekképpen honorálják munkáját. Egy áttelepült tanítónő sajnálta meg, ő igazította útba, hogy a vonat húsz perc alatt átviszi Almádiba, az talán még nem világváros, ott teremhet neki is babér. Az csíki ember megköszönte szépen az útbaigazítást, azonban a remélt siker Almádiban sem sietett felé. Mígnem megjelent egy ózdi kohász és fizetett. Kétezrest dobott a hangszer tartójába és „rendelt”. Ismert nótákat, filmzenéket. Előénekelt, a harmonikás pedig eleinte bizonytalanul, szaggatottan, de követte. Alig félórát tartott az óra. Másnap már a tanult melódiákra csurrant-csöppent az apró.
Az utolsó üdvözlőkártya a hitelről szól. Konkrétan és átvitt értelemben is. Azokról az almádi üzletekről, amelyeknek munkatársai kisegítik vásárlóikat, ha azok otthon felejtik a pénztárcájukat, vagy ha nincs elég pénzük. Legyenek azok a pékségekben, a háztartási boltban dolgozók, a hentes vagy épp a strandi lángossütők. Bíznak az emberekben, hisznek az adott szóban. A hitelezettek pedig nem hagyják csalatkozni őket. Az almádiak olyasvalamit adnak egymásnak, amiből ma hiány van a világban: bizalmat.
dallos zsuzsa
