Vasárnap Belgiumban helyhatósági választásokat tartottak. Mindez a városképen nem hagyott nyomot, nem lengedeztek „elefántfül” transzparensek a kandelábereken, nem voltak teleplakátolva a villanyoszlopok, nem döntögette egymásra a szél a hevenyészve felállított hivatalos hirdetőtáblákat. Nem rajzoltak Hitler-bajuszt meg ördögszarvakat a jelöltek arcképeire, nem kaparták ki a szemüket, nem tépkedték le, fújták feketére, ragasztották át az ellenfél plakátjait éjszakai szabadcsapatok.
Belgiumban a szavazati joggal rendelkezőknek kötelező részt venni a választásokon, a távol maradókat pénzbüntetéssel sújtják. Örülnék, ha bevezetnék Magyarországon is, mert meggyőződésem, hogy jogokat követelni, juttatásokat elvárni, jogsérelmek ellen fellépni és visszaéléseket számon kérni csak akkor etikus, ha a legalapvetőbb állampolgári kötelezettségünknek eleget teszünk, vagyis felemeljük a hátsónkat és elballagunk a szavazóurnákig, amikor a voksunkkal véleményt nyilváníthatunk.
No, de nem erről akartam írni, hanem arról, hogy a brüsszeli utcákon nem hord plakátcafatokat a szél, azok ugyanis kizárólag az önkormányzatok által, a városrészek forgalmasabb pontjain felállított stabil pannókra kerülhetnek, szépen egymás mellé az összes párt jelöltjeivel. Kivételt csak a magánlakások magánablakai jelentenek, ahová a szimpatizánsok kiragaszthatják a kedvenceik képmását.
Arra, hogy a jelöltek és az őket segítő aktivisták közvetlenül is megszólíthassák a választókat, a kampányidőszakban számos hely és alkalom kínálkozik. Ilyen például a piac. Egy nappal a vasárnapi szavazás előtt a népszerű Place Flagey-i piacon ott volt minden párt, osztogatták a szórólapjaikat, a polgármester és az alpolgármesterek mosolyogva jártak-keltek az emberek között, bárki megszólíthatta őket, senki nem anyázott senkit, nem volt hazaárulózás, buzizás, libsizés, nácizás, indulatos összeszólalkozások. Az emberek inkább a zöldségesnél, a sajtosnál, a péknél válogattak, vagy békésen ebédeltek, iszogattak a legalább húszféle nemzet konyháját – és bőrszínét – prezentáló büfékocsik asztalainál. Boldog kutyák szimatolták a levegőt, mert errefelé ők se kitiltott páriák – bankba, postára, de még a szavazófülkébe is szabad bejárásuk van.
A szavazókörök reggel nyolctól délután négyig voltak nyitva, tömeget, hosszas sorban állást az általam felkeresett helyen nem tapasztaltam. Elektronikusan, hibalehetőség nélkül, 21. századian zajlott az egész. Akit érdekel, ezen a francia nyelvű, de teljesen közérthető tájékoztató videón (mert még erre is gondoltak) megnézheti, hogyan. A rendszer nem omlott össze, nem voltak utóbb nehezen magyarázható szavazatszámlálási anomáliák, és néhány órán belül már bárki olvashatta a végleges eredményeket. Ami még különösen tetszett, az az iskolaudvar kapujában álló kerekesszék, ami arra szolgált, hogy a nehezen mozgó, idős embereket legyen mivel eltolni a szavazófülkéig. Meg a polgármester, aki kerékpáron érkezett, úgy köszönt rám, mintha ezer éve ismernénk egymást és még a kutyámhoz is volt pár kedves szava.
Miért olyan nehéz mindezt Magyarországon elképzelni, megvalósítani?
