December 7-én 15 órakor Kecskeméten búcsúznak Benes Józseftől, a 87 éves korában elhunyt festőművésztől barátai, tisztelői és a családja a Műhely Művészeti Egyesület Kápolna utcai galériájában.
Halála valószerűtlennek látszik, megdöbbent, hogy ez a „természeti jelenség” (valahogy így gondoltam rá) fizikai értelemben befejezte mostani létezését a Naprendszer Föld nevű bolygóján. Benes József festőművész a szememben kortalan volt. Amikor másfél éve utoljára láttam, majdnem pontosan úgy nézett ki, mint amikor a hetvenes években a zentai gimnáziumban a tanárom volt. Fekete haj, fekete kötött pulóver, fekete farmer. És határtalan életkedv. Bohém volt, tele anekdotával. Belgrádban, Párizsban, a bácskai kocsmákban, aztán Szegeden, Kecskeméten, Budapesten ápolt barátságot boldog-boldogtalannal, gyűjtötte a valóságanyagot képeihez. Mert realistának tartotta magát, és tényleg mindig az életet ábrázolta a maga sajátos módján, három helyett többnyire két dimenziót használva.
– Bár sokan sorolnak egyéb kategóriákba, modern realista festőnek tartom magam – nyilatkozta egy helyütt. – Az emberi test sebzett, tépett, gólemmé növelt vagy más módon groteszkké nyomorított képével, apokaliptikus víziók, halálfélelmek megjelenítésével tiltakozom a háború ellen. A sorsában tehetetlen ember formájú lények agonizálása, az ember nélküli tájak – hasonlóképpen egy rossz álomhoz – szándékosan keltenek rossz érzéseket a befogadóban, nyitva hagyva a kérdést: felébredünk-e?
Nem tudtam, hogy nagybeteg, ám abból, hogy idén tavasszal nem jött el a Sziveri-díj átadására Veszprémbe, már sejteni lehetett. A Sziveri-díj tulajdonképpen egy Benes-grafika, amit mindig maga a festő adott át alkalmi kiállítás keretében. 2016 márciusában így láthattuk a Dubniczay-palotában szitanyomat-sorozatát a balkáni háború során megkínzott emberekről. Egyébként ez a kafkai, becketti végvilág volt az örökös motívuma Benesnek, mindig egy kicsit másképpen korszakolva, ám a rá jellemző, a belgrádi akadémián megerősített groteszk, szürreális világlátással felnagyítva.
Ahogy Tolnai Ottó írja róla, Benes két irányban mozgatja, manipulálja a bábuit, az Embert. Felfújja, hízlalja, rettenetes fűzőkkel, szíjakkal átköti vagy éppen hogy valószerűtlenül megnyújtja, csupasz árnyképére redukálja. „Rettenetes árnyékom az udvaron.”
Negyven évig Magyarországon élt, mégsem születtek az életművéről átfogó tanulmányok (legalábbis én nem találkoztam ilyennel). Kiállításai voltak, 1994-ben Budapesten a Műcsarnokban rendeztek munkáiból nagy tárlatot, 1996-ban pedig Veszprémben is. 1995-ben megkapta a Munkácsy-díjat, és elnöke volt a kecskeméti Műhely Művészeti Egyesületnek.
Benes József a fél életét a Vajdaságban élte le, ott teremtett iskolát, az ottani Symposion első és második nemzedékére volt nagy hatással, nem csak a festőkre, hanem a költőkre is. A zentai művésztelep és a képtár vezetőjeként élénk kulturális életet szervezve sokakat inspirált, olyannyira, hogy az már nem tetszett a szerbiai állambiztonsági szerveknek. A titói Jugoszláviában ugyanis mindent szabad volt, csak a magyarságunkkal foglalkozni nem. A magyar nyelvű irodalmi estek résztvevőinek kihallgatásával, letartóztatásokkal, volt akinek börtönnel végződött ez a zentai „happening”-sorozat. Benes pedig elhagyta Jugoszláviát, 1978-ban áttelepült Magyarországra, Szegedre, majd Kecskemétre.
Nagy csend támadt utána akkor. Ahogy most is. Némi vigaszt talán egy nagy életmű tárlat jelentene.
