Kétszáztíz forintot kér, és nagyon siet, mert mindjárt indul a busz. Egyik kezében okostelefon, másikban egy százas ezüstlik a reggeli fényben, jelezve, hogy van saját tőkéje is, csak éppen kevés.
De ne higgyem, hogy lejmolni akar. Hiszen kétszázezer forintos telefonja van. Pusztán pillanatnyi pénzzavarról van szó. Buli volt. Lépcsőházban aludt. Egy diák, akinek iskolába kell menni. Nem hiszek a srácnak, de ez most mellékes. Fejemet rázom, hogy ne kelljen kinyitni a szám, ne kelljen hazudnom, mert természetesen van nálam pénz, hiszen a piacra indultam, a kosaram is elárul. Csak szégyellem nyíltan kimondani, hogy nem adok, mert sóher vagyok. Nem úgy, mint P. néni, aki ezt kertelés nélkül közölte, mikor a borravalóadás szent pillanata elkövetkezett nyugdíjfizetéskor. (A lánya később mentegetődzött, mert látta, hogy soha egy forint sem hiányzik a nyugdíjból.) Én is félni kezdtem, hogy magyarázkodnom kell az alak miatt, aki vagyok.
Egy darabig figyeltem a srác kolduló száguldását lélektől lélekig, már-már drukkoltam, hogy elutasítsák, aztán elindultam felé, intettem, jöjjön.
– Ugye, hogy nem hazudtam? – lelkendezett pálfordulásomon. – Kétszázezer forintos telefonom van! – mutatta mint imakönyvet, mielőtt eltűnt a buszpályaudvar irányába.
Domján Gábor
