Új látványosságnak hódolhatnak Veszprémben a kortárs művészet és a neoavantgárd kedvelői. A László Károly-gyűjtemény megüresedett helyén megnyílt az Irokéz gyűjtemény tárlata a Dubniczay-palotában.
Pados Gábor kollekciója talán még izgalmasabb is László Károlyénál, ha egyáltalán lehetséges ilyen összehasonlítás. Mindenesetre a kulturális komfort ellen lázadó művészeket gyűjti, ahogyan ezt megerősítette a megnyitón felolvasott Oldenburg-verssel is, amely mintegy hitvallásként is felfogható – vizuális ízlése plasztikus megfogalmazásaként.
Hetvenegy művésztől 160 alkotás látható 1200 négyzetméteren a Hiszünk a halál előtti életben című kiállításon. Az első emeleten a kortársak, a másodikon a neoavantgárd. Köztük olyan „prototípusok”, mint Ladik Katalin költő, performer, aki az április 21-i megnyitón rövid, fónikus happeniget adott elő ironikus szövegtöredékek közé helyezve a „mi a művészet? minek a művészet?” kérdéseket.
Tulajdonképpen ugyanezt a kérdéskört járta körbe a maga módján Mélyi József művészettörténész megnyitó beszédében Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjéből kiindulva, amit itt forgattak a Dubniczay-palota sokat tapasztalt falai között 1968-ban. A civilizáció ciklikusságára utalva kifejtette: egymásra kopírozódnak a különböző generációk gesztusai, ezért is érdekes egymás mellett nézni a magyar neoavantgárdot és a kortársakat. Mélyi felhívta a megnyitó közönségének figyelmét arra, hogy a hatalmi rendszerek és logikák mellett más logikák is léteznek, például a művészeké.
– Őrizzük meg őket, mert nélkülük bezárulna a világ! – mondta.
Jó hír, hogy 2019 végéig Veszprémben marad Pados Gábor kollekciója, további sorsáról még tárgyalnak a Művészetek Házával. Lesz tehát idő alaposabban is megnézni, mert első látásra csak nagy vonalakban és többnyire a szenzációk szintjén abszolválható.
Mindjárt a bejáratnál fröccsöntött birkanyáj végeláthatatlan tömege fogadja a látogatót a lépcső melletti sarokban. Tarr Hajnalka installációja sokkal látványosabb a meghívóra kikerült fotókon, mint a helyszínen, ahol a Dubniczay-palota közepére szórva látható, de el kell fogadni, hogy különben akadályozná az átjárást. Egyébként a kurátorok, Hegyeshalmi László és Áfrány Gábor kiváló érzékkel válogattak a gyűjteményből és találták meg a művek számára legalkalmasabb tereket a palotában. Elhozták Szűcs Attila és Kis Róka Csaba nagy vásznait, Gerhes Gábor és Halász Péter Tamás installációit, Korodi János vérző helikoptereit, Szalay Péter ütemesen dobbantó bakancsait, de itt van Uglár Csaba, Csörgő Attila, a Société Réaliste és így tovább. Az iróniával, humorral lázadó hazai kortársak mindenféle frusztrált, abszurd, túlfeszített helyzettel, rémálommal. Nézzétek meg magatokat, és vegyétek észre, milyen rossz és sivár az életetek! – olvasom ki alkotásaikból. Közben azért be kell vallani, hogy jól szórakozunk a furcsaságokon.
Nevetni játékon és halálon egyaránt lehet a kortárs és a neoavantgárd szekcióban is, ami úgyszintén parádés, olyan mitikus alkotókkal, mint Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Pinczehelyi Sándor, Maurer Dóra, Bak Imre, Hencze Tamás, Ladik Katalin, Szombathy Bálint, Csernik Attila. Pados Gábor folyamatosan és kétségkívül nagyon következetesen gyűjti azokat a munkákat, amelyek felszabadító hatásúak, mert lerombolták egy olyan kor kulturális komfortját, amelyben a múzeumokat kultuszhelyeknek, a mestereket pedig félisteneknek tartották. Ennek a neoavantgárd művészetnek a tapasztalatait használja fel a kortárs művészet. Nyomon követhető, hogy melyek azok a stratégiák, amiket a mai művészet is alkalmaz: elsősorban is szakítás a konvencionális művészetfelfogással és a műalkotásnak nyitott gondolati rendszerként való felfogásával. Az avantgárd új gondolkodási forma a csődöt mondott komolyság és moralitás fölött. Az itt látható munkák célja nem az, hogy összhangot teremtsenek, hanem hogy túlfeszítsék kifejezőeszközeiket s mind több és több goromba, megoldhatatlan kérdést vessenek föl. Mert hogy is van: az élet fontosabb annál, mint hogy komolyan lehessen beszélni róla? Vagy van élet a halál előtt?
