– Bekékült a lábam – közli a férfi, reggel fél 6-kor, a baleseti regisztrációs pultnál.
– Jó reggelt! Mi történt a lábával? Beütötte valahova? – kérdi a fehér ruhás hölgy a pult mögül.
– Voltam már itt ezzel a múlt héten is, meg van erőltetve.
– Kérem szépen az ambuláns lapot, amit akkor kapott.
– Nincs nálam.
Már miért is lenne? A nő nekiáll keresni a számítógépen.
– Jövő hétre van beírva kontrollvizsgálatra, de ha panaszai vannak, természetesen ma is jöhet, 8 órakor kezdődik a rendelés.
– Nem kontrollra jöttem – mordul a beteg.
– Hát akkor miért jött?
– Hogy nézzen már rá valaki. Csak van itt valami doki, nem?
– Valami doki aligha, az ügyeletes traumatológus a friss sérüléseket látja el. Ha újabb sérülése nincs, akkor… – kezdett volna részletes felvilágosításba a fehér ruhás, mire a páciens:
– Akkor mondjuk azt, hogy trombózisom van – diagnosztizálja magát a folyosón.
Az egészségügyis szeme kikerekedik, ám még mindig készséges. Megteszi, amit tud, telefonál, kis időre átmegy a szomszédos rendelőbe. A férfi láthatóan spannolja magát, egyik lábáról a másikra áll, toporog, az asszony asszisztál hozzá. A fehér ruhás újra kezdi:
– Ahogy az imént is mondtam önnek, először… – de a mondatot nem tudja befejezni, a férfi arrogánsan közbeszól:
– Akkor mondjuk azt, hogy most ütöttem be valamibe.
– …
– És ha én most kihívom magamra a mentőt?
– Hívja.
– Ezt most komolyan mondja? – háborodik fel az asszony. – Nem tud ráállni a lábára! – mondja, majd elkocognak a kontrollos rendelő felé, miközben a folyosón ülők hallják, hogy morgolódik:– Látod, mondtam, hogy ki kellett volna hívni a mentőket!
