Hosszú évtizedeken át január elsején déli harangszókor kezdődött az egyetemen a kézfogások sora. A szárnyas ajtóban kezdetben csak a rektor, majd a városi, párt- és állami vezetők, a legvégén pedig a megye irányítói rázogatták a meghívottak kezét.
A különleges időpontban tartott fogadás története egyszerű, és nem minden tanulság nélküli.
Anno, amikor 1949-ben építeni kezdték az egyetemet, a katolikus város lakóit bosszantották a mindenféle „gyüttment” ifjoncok. A veszprémiek védték a lányokat, a kocsmákból ki akarták verni az egyetemistákat, és persze az utcákon is rendszeres volt az összecsapás. Az akkor 29 éves Polinszky Károly rektor évekig nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Szerveztek ugyan közös operahallgatást nagyszerű lemezekről, voltak irodalmi felolvasó estek, azonban eredmény (naná!!!) csak nem akaródzott látszani. Ekkor Polinszky fejéből kipattant az ötlet: hívják be az elkészült egyetemi épületbe egy pohár borra a veszprémieket. Ő mindent azonnal akart, épp jött az új év, január elseje. Dörzsölte a kezét: a mise után (11-kor volt az ünnepi) a helyiek ejtsék útba hazafelé az akkor már kész, ma is álló A-épületet! Mindenki jól érezte magát, öt órakor kénytelenek voltak hazazavarni az összebarátkozott népeket.
Annyira kiváló volt a hangulat, hogy a következő évben ismét meg kellett rendezni az újévi koccintást. Polinszky arra is fölhasználta az alkalmat, hogy meghívja az akkori országos vezetőket dicsekvésképp, hogyan halad az egyetemfejlesztés, de legfőképp, mire lenne még szüksége, amihez kérte a potentátok támogatását. A veszprémiekkel is egyezkedett, ők pedig örültek, hogy némely dologban soron kívül kérhették ők is a „nagy emberek” segítségét.
Az egyszerű polgárok is örültek az alkalomnak, hogy végre ráérnek egymással beszélgetni. Eszükbe sem jutott megszólni senkit, sőt jókat mosolyogtak azokon, akiken látszott, még nem voltak otthon, a szilveszteri bulis ruhában és némi szalonspiccel érkeztek. Rossz nyelvek szerint gyakran a „fejesek” is, ám akkortájt a pezsgőillatú ígéreteket is megtartották. Fontos dolgok dőltek el az egyetemi aulában: ahogy múlt az idő, az itt végzett vegyészmérnökökből vezérigazgatók, főszerkesztők lettek, de az újévi fogadást ki nem hagyták volna. Még a környék rettegett ura, a megyei pártbizottság első titkára, Pap János is ott állt az ajtóban, noha róla mindenki tudta, mennyire nem kedveli az (ez nagyon finom megfogalmazás) értelmiségieket.
Ha valaki nem jött el, nem azon gondolkoztak, hogy szegény biztosan beteg, hanem hogy kivel veszett össze, hová fog „lebukni”. Polinszky Károly személyiségéhez hozzátartozott, hogy évtizedek múltán, miniszterként, majd később is, mindig szakított időt a veszprémi koccintásra.
A rendszerváltás nem érintette az újévi fogadást, illetve annyiban, hogy bővült a kézfogók köre, a katolikus egyházmegye vezetője is az ajtónál állt. Az időpont azonban némelyeknek nem tetszett, a feledés homályába veszett az eredeti cél. Azok a rektorok, akik diákként az egyetem padjait koptatták, természetesnek, kézenfekvőnek érezték a január elsejei fogadást, de amikor egy nem veszprémi egyetemistából lett rektor, őt sikerült meggyőzni, hogy a következő hét szombatja is megfelel a fogadás megrendezésére. Próbálkoztak más helyszínekkel: a Petőfi Színházzal, a megyeházával, de végül visszatértek a Pannon Egyetem aulájába.
A meséknek kötelező eleme a pozitív kicsengés: jó lenne remélni, hogy a mai fogadás is olyan eredményes lesz, mint anno Polinszky Károlyé volt!
dallos zsuzsa
