„A pénz boldogít, de csak évi 75 ezer dolláros jövedelemig – nagy vonalakban ezt állította a Princetoni egyetem két közgazdasági Nobel-emlékdíjas kutatója, Angus Deaton és Daniel Kahneman 2010-ben, az amerikai tudományos akadémia lapjában megjelent tanulmányában” – számol be róla a Qubit. Aláírom. Na, jó, szerintem évi 100 ezer dollárig nyugodtan tágítható a kör. Havi három milla még nem döntene romba.
Persze, van az a pénz, ami elveszi az ember eszét. Most néztem egy sorozatot a Netflixen, Amerikában élő keleti népek mesés gazdagságáról és pazarlásáról. Kínai újévre lezárják az egyik leghíresebb sétálóutcát és megtöltik bűvészekkel, artistákkal, zenészekkel, még a szökőkútból is pezsgő folyik, a nők gyémánt nyakékeket viselnek és a leghíresebb divatházak kreációiban pompáznak a férfiak is.
Olyan, mint a szerelem nélküli szex
Ha olyan kedvük van, akkor magánrepülővel elugranak Párizsba vásárolni és vacsorázni. A párizsi divatházak bezárnak, ha megjelennek, hogy nyugodtan válogassanak. A testüket keresztbe-kasul átszabatják, személyi edzőik vannak, mindenféle masszírozó foteljeik, külön a vaginaizmokra. Mesterséges megtermékenyítéssel szülnek, az elraktározott, megtermékenyített petesejtjüket járnak családilag látogatni a magánklinikára, nevük is van már a petéknek és közben elgondolkodnak rajta, hogy beültessék-e vagy sem őket, béranyát fogadjanak-e vagy sem? A dokumentumsorozatnak feltüntetett produkciót nézve nekem úgy tűnik, hogy értelmetlen ezeknek az embereknek az élete, hiába van sok pénzük. Kirakatban élnek látszatboldogságban. Olyan ez az egész, mint a szerelem nélküli szex.
Ha rágörcsölsz, a pénz sem tesz boldoggá
Kétfajta boldogság létezik a Nobel emlékdíjas-kutatók szerint. Az egyik az aktuális érzelmi állapoton alapuló, tehát amikor valakinek jó napja van. A másik pedig az, amikor az ember általában elégedett az életével. Tíz évvel ezelőtti kutatásukban arra jutottak, hogy az aktuális boldogságérzet csak évi 75 ezer dolláros jövedelemig emelkedik. Tehát azt állítják, mérsékelt gazdagság körülményei között az ember normálisan tud élni, képes örülni a kisebb-nagyobb sikereknek. Ha rágörcsölsz, a pénz sem tesz boldoggá. A mérhetetlen vagyonok urainak torzulhat az egója, számos történelmi példa mutatja. Túldimenzionálhatják saját jelentőségüket, kielégítetlen étvágyuk támadhat felfalni az egész világot. Szörnyetegekké válhatnak a hatalom, pénz, szeretet vagy kaland utáni éhségükben. Még akkor is ezek kielégítésére törekszenek, ha tudják, hogy ez a romlásukat hozza hosszútávon. Ez utóbbit Csíkszentmihályi, a flow atyja mondja, nem én, de abszolút elfogadom. Ám létezik egy széles mezsgye az évi 75 ezer dollár és a hipergazdagság között, ami még talán boldogíthat is és nem torzítja el a személyiséget.
Kik a bobók?
Egyre többen vannak a világban például a dúsgazdag bobók, akik évi 500 ezer és pár millió között keresnek, a tudáselit részei, a legjobb egyetemeken tanultak és menő cégeik vannak, legtöbbször IT-területen. Rendesen megfizetik az alkalmazottaikat, gondoskodnak az általános jólétükről, egészségükről, a gyerekeik iskoláztatásáról, jótékonykodnak és életformájukkal is példát mutatnak. Tanulásra, kultúrára, egészségre költenek, de nem igazán érdekli őket a divat, inkább a kényelem és környezetvédelem. Akaratlanul is ők mondják meg, hogy mi a jó film, a jó zene, design, épület stb. Valamiféle szellemi arisztokráciaként kezdenek működni, olvasom Almási Miklós róluk írt esszéjében. Ahogy a kifejezést is ő fejtette meg számomra, a bobo betűszó, írja, a bourgeois-bohéme rövidítése. „Az első bé betűs szótag azt jelenti, hogy iszonyatosan gazdag, a második, hogy ezt a körülményt a bohém életformával ellensúlyozzák – lázadnak tisztes keretek között, mást csinálnak, mint az újgazdagok, a yuppie-k, netán nagyszüleik, akik szintén gazdagok voltak.”
Akkor mégis boldogít?
Ez a téma most attól vált aktuálissá, hogy megjelent egy újabb tanulmány, amely cáfolja Deaton és Kahneman eredményeit. Ez már a címéből is nyilvánvaló: „A megélt jólét a jövedelemmel együtt emelkedik, még évi 75 ezer dollár fölött is”. A Qubit idézi a kutató megállapítását, miszerint nincs bizonyíték olyan jövedelmi küszöb létezésére, ahol a megélt és a pénzügyi jólét szétválna. A kutatás során összesen 33 391 amerikai felnőttet vizsgált folyamatosan a pénzügyi helyzetüket is szem előtt tartva.
Szóval, mindent összegezve, továbbra is aktuális a pénz beszél, kutya ugat mondás. Az már összetettebb kérdés, hogy a pénz általános értékmérő-e? Feltételesen talán. De kivételek vannak, például Magyarország. Mert ahol százötvenezer forintot keres egy tanár, miközben ennyit simán zsebre vág egy hétvégén egy járólapozó, addig nem állíthatjuk, hogy ez elfogadható mérce. Vagy vehetnénk a sebészorvos és a diákhitel központ igazgatója példáját. Hogyan lehet háromszoros különbség az orvos rovására? És sorolhatnánk tovább. Ameddig ez így lesz, eltorzult társadalmi viszonyok között, addig nálunk nem pénzben mérjük az értéket. Már csak ízlés és erkölcsi fenntartás miatt sem.
