Nem fér bele a szabályos jelöltek sorába az a két férfiú, akik még akkor tettek Brusznyai Árpádért, amikor az nagy kockázattal járt. Rendhagyó posztumusz díjamra Meskó Gábor és Zágon Sándor igen méltók.
1990 januárjában már látszott, hogy repedeznek a rendszer alapjai, de azért a hatalom tartotta magát. Csak három héttel később hangzott el a rádióban Pozsgay minősítése, miszerint 1956 népfelkelés volt, Zágon Sándor azonban a vele készített interjúmban következetesen forradalmat emlegetett. Pap János megyéjében…
Még ősszel ajánlotta egy barátom, faggassam a herendi munkástanács kapcsán Zágon Sándort, ő elnöke volt anno a vasúti dolgozók munkástanácsának, majd hitelesen elmondja, mit csináltak ezek a szervezetek. Sanyi bácsit jól ismertem, a vegyipari egyetemen a feleségével együtt évtizedek óta ők tanították be a gólyabálok nyitótáncaként a palotást.
A bizalom megvolt, egy kenesei néptánc-foglalkozás után beszélgettünk. Sanyi bácsi a befagyott Balatont nézte, és szinte ömlött belőle a szó – egyetlen sem magáról, hanem egy hótisztaságú fiatal tanárról, akit 1958-ban egy ugyanilyen kemény januári napon gyilkoltak meg.
Brusznyai Árpádot méltatta, a klasszikafilológia tanárt, aki a Veszprém megyei Forradalmi Tanács elnökeként megakadályozta a vérontást. Elzáratta a fegyvereket, hogy a tüntetőket ne ragadhassa el a hév, megvédte az életéért reszkető Pap János párttitkárt – ő ezt azzal viszonozta, hogy az életfogytiglani ítéletet nem találta elég súlyosnak, kijárta az akasztást. Aki a bitófa alá a Himnuszt énekelve bicegett (az egyik lába gyermekkori betegség miatt rövidebb volt).
Felszakadtak az emlékek, Sanyi bácsi ötször is azt kérte, csak Brusznyai Árpádról szóljon az írás, olyan sokáig kellett hallgatni róla. Másnap még egy fekete-fehér tablóképet is hozott. Így jelent meg az Aréna című hetilapban a mártír neve, meggyilkolása után először.
Engem annyira lenyűgözött a történet, hogy eszembe sem jutott megváltoztatni Sanyi bácsi szavait, időm sem maradt azon gondolkodni, a leírtak veszélybe sodorhatnak vagy sem, mert fél óra alatt elkapkodták az Arénát, mindenki erről beszélt.
Egyetlen ember óvott, Meskó Gábor. Az egyetemen szervetlen kémiát tanított, visszafogott, művelt, érzékeny úr volt, aki azt kérte, ha bármilyen baj lesz, csak neki, senki másnak ne üzenjek. Akkor még nem tudtam, szolidaritása milyen mértékű. A rendszerváltást követően Brusznyai Árpád özvegyétől, Honti Ilonától megtudtam. Otthonában sok egyéb mellett szóba került a kapcsolat az egykori kollégákkal. Egyetlen embert említett, Meskó Gábort, aki a férjét kéthavonta meglátogatta Vácott. Az édesség mellett mindig lapult egy könyv a táskájában, s abban egy boríték. A pénzt az asszony próbálta visszaadni, hisz Meskóék maguk is három gyermeket neveltek, de a docens úr finoman, ám végtelenül határozottan hárított. A rendszerváltás után megalakult Brusznyai kuratórium titkári teendőit látta el, de a könyvekről soha, senkinek sem beszélt. Mint ahogy Zágon Sándor sem kérkedett a jó humorú, ifjú tanár barátságával.
Sajnálom, hogy nem tudom két hősöm fényképét az olvasók elé tárni, noha önök is látják, jó lenne őket beépíteni az emlékezetünkbe. Talán a Brusznyai-díj átadásának harmincadik évfordulója kapcsán érdemes lenne gyűjtést szervezni Veszprém megyében és a városban, hogy minél több forrás váljék elérhetővé az interneten is Brusznyai Árpád örökségéről.
