Megnéztem az év filmjét, A szomorúság háromszögét (Triangle of Sadness) Ruben Östlund rendezésében. Azóta is erről beszélek. Nekem arról szól, hogy az emberiség menthetetlen, bárki kerül hatalomra, kinyírja a másikat. Megkaparintja a ropit és az Eviant. Marx meg az összes filozófussal, politikussal együtt elmehet a búsba. A hajótöröttek ösztönösen cselekszenek.
A lakatlannak hitt szigeten, ahol a hajótöröttek újraírják a történelmet, az Evian ásványvíznél csak a morál fogy gyorsabban – jegyzi meg az egyik kritikus. Erőteljesen lecsupaszítva a film narratíváját: az emberiség története nem más, mint különféle érdekcsoportok váltakozása és terrorja. Jönnek, mennek a különféle társadalmi berendezések: feudalizmus, kapitalizmus, szocializmus, ősközösség – és mindig ugyanaz történik. Aki éppen hatalomra jut, kinyírja, de legalábbis megalázza azt, aki az útjában áll. Megteheti, mert ő hozza meg a törvényeket. Ő osztja a vizet és a ropit.
Már régóta tart ez a világban
Mások csupán a liberális kapitalizmus cikizését látják A szomorúság háromszögében. Annak a társadalmi berendezésnek a kritikáját, amelyben a gazdagok még gazdagabbak lesznek, a szegények még szegényebbek. Ruben Östlund azt nyilatkozta, tükröt akar tartani a világ elé, amelyben élünk.
– Minden mindennel összefügg – magyarázta. – Minden konfliktus, aminek a szemtanúi vagyunk, minden ökológiai katasztrófa. Az ukrajnai háború összefüggésbe hozható a rendszerrel, ami már régóta tart a világban.
Hozzáfűzte: bár első pillantásra veszélytelennek tűnnek olyan társadalmi jelenségek, mint a konformizmus, az ultraluxus, a fogyasztói társadalom túlzásai, virtuális világ, élet a közösségi háló és a lájkvadászat buborékjában, mégis valahol felelősek a káoszért, amibe ez a világ és benne az életünk torkollik.
Luxusutasok görbe tükörben
A nyilvánvaló társadalomkritika ellenére nem szájbarágós és nem is dogmatikus a film, amely elnyerte az Arany Pálmát az idei cannes-i filmfesztiválon. Inkább szórakoztató. Mulatságos a luxushajó utasainak életét görbe tükörben nézni. A svéd rendező a szatíra nagymestere, ahogyan korábbi filmjeiben, a Lavina és A négyzet címűben már tapasztalhattuk. Biztos kézzel válogatta össze szereplőit, a jóléti társadalom tipikus képviselőit.
A pokolba tartó luxushajó utasai között van egy influenszer párocska, egy orosz milliárdos, aki mindenkinek úgy mutatkozik be, hogy ő a „szarkirály”, továbbá vannak itt fegyvergyáros angolok, egy sztrókos német nő, aki stresszes szituációban csak annyit tud mondani: „In den Wolken”. Ki nem maradhatna az IT-vállalkozó, akinek annyi a pénze, hogy ő maga se tudja, mennyi. Azonnal Rolex órát akar ajándékozni a hölgyeknek, akik szelfiztek vele. A kapitány egy hullarészeg amerikai marxista, aki csak a „kapitány vacsorája” elnevezésű eseményre bújik elő a szobájából. Pont jókor, hogy elszabaduljon a hajón az apokalipszis, a nagy zabálás után a nagy hányás. Valaki azt mondta, hogy A szomorúság háromszöge olyan, mint a Titanic, csak több benne a hányás. Legalább 20 percig tart a vacsorajelenet a háborgó tengeren. Először elképesztő ételkompozíciókat tömnek magukba a vendégek, majd penetráns hányásba kezdenek, végül már minden és mindenki fekáliában csúszkál.
Groteszk osztályharcos sztori
A személyzet életben maradt tagjaira, köztük a filippínó takarítónőre először akkor figyelünk fel, amikor a kalózok felrobbantják a hajót és a túlélőket egy lakatlannak hitt szigetre sodorják a hullámok. Itt kezdődik el a „senkik vagyunk és minden leszünk” groteszk osztályharcos sztori. A munkásnő felülemelkedését segíti, hogy a hajótöröttek semmihez sem értenek. Csak ez a filippínó takarítónő tud tüzet rakni, halat fogni, ételt készíteni. Neki van mentőcsónakja, benne némi Evian- és ropikészlettel.
A film úgy jó, hogy rossz
Mintha Östlund rendezése is hajótörést szenvedne. Valahol a film felénél elengedi a sztorit, hagyja a kínálkozó közhelyes megoldásokat érvényesülni. Ezért állítom, hogy ez a film úgy jó, hogy rossz. Még ezzel a szürreális, széteső struktúrájával is emlékeztet a rendezés Bunuel A burzsoázia diszkrét bája című antologikus művére.
A színészek remekelnek. Legmulatságosabb az a jelenet, amelyben a megveszekedett marxista kapitány (Woody Harrelson) és az orosz milliárdos, a „szarkirály” az apokaliptikus éjszakán hullarészegen vitatkozik a hangszórón keresztül Marx-, Ronald Reagan-, Margaret Thatcher-, Chomsky- meg ki tudja, milyen idézeteket egymás fejéhez vágva a történelem szellemi szemétdombjáról. Az oroszt Zlatko Burić, az egykori Kugla glumište tagja, Svédországban élő horvát színész alakítja fenomenálisan.
Végül egy szomorú hír a filmmel kapcsolatban. Az influenszert játszó főszereplőnő, Charlbi Dean rövid betegség után augusztusban elhunyt New Yorkban. Csak 32 éves volt. És még egy szomorú megjegyzés, ami persze nem mérhető a fiatal színésznő halálához. Hihetetlen, hogy összesen hárman néztük a veszprémi plázamozi kistermében ezt a jó filmet a vetítés ötödik vagy hatodik estjén. Pedig a híre megelőzte, éppen az Arany Pálma-díj kapcsán.
A jóléti társadalom elitje kicsiben. A szomorúság háromszöge című film főbb szereplői. Fotó: mozinezo.hu
