„Piacnapon” a veszprémi vásárcsarnokba vitte munkatársait Horváth Csaba, a Forte Társulat vezetője, hogy belőlük rendezzen végkiárusítást. Eladó volt a színészek mosolya, teste, tánca – eladó volt az egész világ.
Nem olyannak tűntek a többségükben kisnyugdíjasnak látszó vásárlók a veszprémi piacon kedden tizenkettőkor, mint akik gyakran vásárolnák meg a színészember szomorúságát, nevetését, szerelmes mivoltát. Pedig jó hangosan, az árusító asztalok tetejéről többször is elhangzott a felszólítás, miszerint a produkciók fillérekért megvehetők vagy akár ingyen is vihetők. Az emberek jöttek-mentek, keresték az olcsóbb paprikát, a krumplit, válogattak a szőlők és a virágok között. Kevesen álltak meg tartósan nézelődni, figyelni, noha nem mindennap pattannak a standok tetejére színészek. Az árusok jobban figyeltek, az ő idejükbe belefért a piacszínházként meghirdetett esemény. A Forte Társulat előadását leginkább a szakmabeliek, színésztársaik és az Európa Kulturális Fővárosa projekt munkatársai élvezték. A poénokon ők nevettek, a bemutató végén lelkesen ők tapsoltak.
Horváth Csaba veszprémi születésű, így alapból tudja, két nagy piaci nap van a megyeszékhelyen: kedden és pénteken a szokásos bódék kereskedői mellett megjelennek a közeli településekről a saját portékájukat árulók. A vásárcsarnokon kívül pedig azok a ruhások, akik állandó üzlet híján kedvezőbb áron kínálják a cipőktől a kabátokon a fakanálig áruikat. Vagyis a több ember fordul meg itt kedden – gondolhatta a színikritikusok idei díjazottja, aki a legjobb előadás és a legjobb rendező díj elismertje. (A kivilágos kivirradtig előadását méltányolták a két kitüntetéssel – a szerk.)
Horváth Csaba számtalan nemzetközi és hazai elismerése ellenére nem babérjain ülő művész, kísérletei izgalmasak, érdekesek. Ebben az évben az EKF támogatásával Forte Társulat rendhagyó terekre álmodott produkciókat. Próbatermekbe, pécselyi lankákra, most épp a megyeszékhely piacára.
A piacról pedig tudjuk, hogy a középkori színjátszás fontos színtere volt. Amikor a templomokból kiszorultak annak kapuja elé a keresztény történetek bemutatói, szép lassan keveredtek a mutatványosok produkcióival, vásárokban egyre többen látták a hétköznapibbá váló sztorikat. Az ott fellépők egyszerre táncoltak, énekeltek, szöveget mondtak. A szó mellett a testnek is hangsúlyos szerepe volt, a testtel való kifejezés egyenrangúvá vált a zenével együtt. Akkor ezt még nem nevezték totális színháznak, ma ezek együttes használatára aggatjuk a jelzőt.
A megélhetés az élet központi témája, ma egyre inkább igaz a fausti felkiáltás: eladó az egész világ. A művészi alkotások is áruvá lettek, ahogy az emberi gondolatok és az emberi test is. A legegyszerűbb színtere az értékmérésnek a piac, talán így kerültek a színészek az ikonikus „KGST” vagy ma már „kínai piacos” viaszosvászon táskákba. Közönséges áruként. Az ironikus performansz meghökkentett ugyan néhány arra járót, a színészek szövegmondását áhítattal csodálták, azonban a mozgást és a zenét nem tudták vele összekapcsolni. Az viszont határozottan biztató volt, hogy néhányan azonnal licitáltak a kikiáltási árakra. Jellemzően az elárusítók, akik reálisan képesek felmérni az áruk értékét, még akkor is, ha nem azokon árulnak.
Hogy talán nincs veszve minden, a művészet képes elérni az emberekhez, azt igazolja, hogy a piaci bódék hátsó ajtaja a performansz elején még zárva volt, azután egyre többen kukkantottak ki rajtuk, majd hagyták nyitva. A produkció felkeltette az érdeklődést. Kívánhat első lépésként ennél többet egy társulat?
Vezető képünkön: A művészek „bejátszották” a standok asztalainak minden felületét. Fotók: a szerző
